Mindannyian loholunk valamilyen cél után, sokan a gyors meggazdagodás, hovatovább a hírnév és dicsőség, míg a romantikusabbja a szerelem vágyálmát kergeti lepkehálóval. Ők érthető módon nem tudnak mit kezdeni azzal, ha egy "a világ legaljáról", Új-Zéland legdélibb csücskéről érkezett 75 éves öregúr bizony életcéljának azt tartja, hogy kipróbálhassa negyven éve épített-szépített Indian márkájú motorját a világ egyik legnevesebb versenypályáján, az amerikai Utah-beli lévő Bonneville-ban.
Burt Munro azonban pontosan ez az ember; magányosan él otthonában, éjjel-nappal bütyköl, csavaroz, hőkezel és szétszerel sufnijában, s csak a szomszéd kisfiú látogatja meg időnként. A gyerek számára Munro úr egy különös, már-már mesébe illő furcsa szerzet, aki boszorkánykonyhájában folyton kotyvaszt valamit, ami nem tudni, mi is pontosan, de nyilván valami csodás, valami különleges dolognak kell lennie, ha ez az öregúr ilyen áhítattal van iránta. Munro persze nem tesz mást, mint a maga szakbarbár módján fejleszti 1920-as gyártmányú őskövület járművét, hogy ha egyszer eljut egy igazi versenypályára, végre kihozhassa belőle a maximumot. Szomszédjai és barátai, bár nem tartják teljesen épelméjűnek, mégis a maguk módján mindnyájan szeretik az öreget, s minden segítséget meg is adnak neki, hogy eljusson Amerikába.
Burt Munro, csak hogy rögzítsük a tényeket, valós személy, aki 1967-ben valóban öreg fejjel és beteg szívvel nekiindult a nagyvilágnak, majd gyorsasági rekordot állított fel, nem is egyszer. Az 1000 köbcentis kategóriában elért eredményét a mai napig nem tudta senki megdönteni. Hogy amerikai útja során valóban ennyi színes figurával hozta volna össze a sors, mint ahogy azt a film meséli, persze erősen kétséges, ám nekünk nem annyira a történelmi hűség, sokkal inkább a kész alkotás milyenségét kell figyelembe vennünk.
Nem áll egyébként messze az igazságtól, aki azt mondja, ha nem Anthony Hopkins játszaná el Burt Munrót, a film feltehetően feleennyire sem lenne élvezetes. A 69 esztendős legenda azonban hibátlanul kelti életre az imádnivaló bohókás nagypapa-formát, a rábízott karakter, ha lehet ilyen képzavarral élni, valósággal örömtáncot jár, hogy egy ilyen színész játssza el. Hopkins arcának minden rezdülése magával ragadja a nézőt - s csak rosszmájúságból teszem hozzá, erre szükség is van, hisz így zökkenő-mentesebben tudunk átsiklani a történet laposabb szakaszain.
Pedig Munro útjába igen különös emberek kerülnek: a bunkó taxissal még nem sikerül zöld ágra vergődnie, ám aztán az új világban való eligazodását nagyban segítő transzvesztita szállodás, a műhelyét szerelésre felajánló spanyol autókereskedő, a prosztatagondokra gyógyírt adó öreg indián vagy az ágyát, asztalát az idegennel örömmel megosztó özvegyasszony mind-mind nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy Munro továbbhaladhasson az eltervezett úton, és beteljesíthesse célját. S hogy nézőkén végül ennek úgy örüljünk, mintha csak mi magunk állítottunk volna fel világrekordot.
