Mit kapunk, ha Aki Kaurismaki Gomolygó felhőzet című filmmunkáját úgy, ahogy van, beledobjuk egy fazékba, s felhelyezzük az üzemi hőmérsékleten duruzsoló sparherdra? Semmit, lassan forrni kezd (víz van benne). S ha a forrásban lévő felhőzetre ráborítunk tetszőleges című Eric Rohmer-filmeket? Semmi, egy ideig alábbhagy a forrás, aztán újrakezdi. No, ekkor kell még hozzáadni a 21. század követelményeit (por alakban kaphatók minden szupermarketban), úgymint a velünk élő egzotikumot és 400 ek. empátiát (nem keverendő össze az endíviával). Aztán csak forraljuk tovább, tovább.
S ehető lesz. Efeletti nagy örömünkben neki is esünk nagykanállal, aztán csak nem fogy, csak nem fogy, csak nincs vége, csak nincs vége. Aztán már csak nyelünk, nyelünk.
Szűk helyeken járunk, és rengeteg ember van körülöttünk. Kedvesek és alávalók, hevesek és feltétlenül jobb sorsra érdemesek; különösen Szlimán, aki harmincöt éve húzza az igát, mint afféle karbantartó a kikötőben, s most épp kitelt az ideje. Megvalósítaná az álmát, s roncs hajóját felújítva kuszkusz-csárdát nyitna rajta, mert volt felesége abban verhetetlen.
S szűk tereink tömegében ügyesen elmanőverez a kamera, olykor dokumentarista, olykor amatörista ízeket nyomva a fazékba. Szlimán dús családja, s projektumának érdekeltségi köre (plusz az engedélyezési hatóság) összejön végül egy csak alig (inkább se) tágasabb mezőbe, hogy bekóstolják a majdani kuszkuszt. A dolgok menete szerint lehetne az egésznek jó vége, ám a filmjeit rendre 80 perc körül befejező Kaurismaki félidőben sajnos hazament.
