Olyan könnyed, franciás, mondjuk sokszor. Ha nem a focira és nem valami konyhaművészeti remekre gondolunk, akkor csakis valami vígjátékról beszélhetünk ekkor, hiszen a franciák a filmtörténelem kezdete óta ontják a bohókás, kedves, ám az agytekervényeket kevésbé igénybe vevő filmecskéket. Mindenki tudja miről van szó, mindenki látott ezekből rengeteget, abban a pillanatban jól is szórakozott, de az idő múltán egyet se tud felidézni, kivéve ha az illető nem betegesen frankomán. De valószínűleg ő is kever négyet-ötöt belőlük...
Persze, nem ez a francia filmművészet, de az átlagosan tájékozott néző elsősorban ezekkel találkozhat. A francia konyha se csak, rosszmájúan fogalmazva, higiéniai hiányosság a tányéron, igenis lehet franciásan is degeszre bezabálni, csak tudni kell mit és hol kell enni, imigyen a francia film is adott a világnak fajsúlyos műveket és művészeket.
A kullancs című film azonban nem az, bár a stáblistán olvasható egy vájtszeműek szívét megdobogtató név: Truffaut. Ő azonban a félreértések elkerülése végett Hervé, és nem Francois, annál is inkább, mert az utóbbi sajnos 1984-ben elhunyt. Hervé viszont gyakorlatilag az utóbbi 15-20 év francia filmbohóságaiban szinte kivétel nélkül benne volt, ez alkalommal executive producerként van jelen, jelentsen ez bármit is. Szóval a film, az előbbiekből könnyen kikövetkeztethetően, a könnyed, szellős vonulatba tartozik, Alexandre Castagnetti és Corentin Julius közös munkája.
Az efféle tipikusan franciás filmvígjátékok (és úgy en bloc az összfrancia művészet is) telis-tele vannak azokkal a pitiáner, de szerethető gazemberekkel, akik apró gonoszságaik mellett mindig hordoznak valami rendre felszínre kerülő mélyen emberit. Életszerűek, az életből mintázottak, legyenek akár nagystílűek, mint a tolvaj-arisztokrata Arséne Lupin, vagy végletesen sutyerák, mint például az eme írás tárgyát képező filmben Paul.
Paul idült hazudozó, nem riad vissza apró tolvajlásoktól se, tehát a szó szoros értelmében köztörvényes bűnöző. Mi mégis egy szánnivaló lúzert látunk, akit szeretnek a csajok, aki bárkinek lyukat beszél a hasába, ha ebből pillanatnyi hasznot remél, és mi drukkolunk neki. A pólus másik pontjára dramaturgiailag kell egy tökéletes ellentét, hogy a köztük feszülő ellentétből fakadjon sok vicces dolog. Ő Alexandre, a hangszerkészítő és gitártanár, rendszerető, csendes és becsületes srác, figurája gyaníthatóan a rendezőpár hasonló keresztnevű tagjának önéletrajzi ihletéből fakad, aki a rendezés mellett aktív zenész, hazánkban is fellép(ett) Beaubourg nevű zenekarával.
Paul számára szerencsés véletlenek folytán beül Alexandre bérelt lakásába, és körmönfontan improvizált meséjével legalizálja ottlétét. A két srác különbözősége ellenére barátokká válik, ráadásul Paulnak köszönhetően Alexandre megtalálja a szerelmet, sőt talán a zenészi karriert is. Ennyi egy könnyed francia filmvígjáték sztorija, szűken. Talán elég egy mozizáshoz a tomboló nyárban, plusz a légkondi csábító ereje.
De csábító lehet a Taxi-sorozattal komoly sztárrá avanzsált Frédéric Diefenthal romantikus tekintete is, Alexandre szerepében, vagy a Pault alakító Titoff is, persze talán inkább a női nemű nézők részére. A Castagnetti-Julius rendezőpár bevallottan nem akart mást, mint beállni abba a sorba, amelyet például Patrice Leconte, Claude Zidi és társaik által fémjelzett filmek, vagyis a habkönnyű filmvígjátékok jelentenek, ennél többet ne is várjunk, ám ezt a célkitűzést teljesítik is. Filmjük kedves, jópofa, olyan mint egy könnyed, franciás ebéd a forró nyárban, jóízű, csak gyorsan felejtődik. Viszont gyomorfájást se okoz, és ez már jó...