Költői-realista portré a fájdalmas kamaszkorról. Rohrwacher a földhözragadtság és az abszurditás kombinációjából alkot egy csodákkal teli, mesés történetet, amely minden pillanatban érezhetően igazi – akárcsak Fellini letűnt világa.

Alice Rohrwacher Csodák című nagyjátékfilmje csupán az olasz-német rendezőnő és forgatókönyvíró második filmje, neve mégis ismerős lehet számunkra a filmfesztiválok világából. Első filmje ugyanis, a Corpo Celeste megkapta a Göteborgi Filmfesztivál legjobb elsőfilmes rendezőjének járó díját.

Az első filmek, az ún. „így jöttem” filmek általában szokatlanul személyes hangvételű alkotások, hiszen a fiatal rendezők mindent meg szeretnének mutatni önmagukból, minden oldalukat fel szeretnék fedezni az első igazi lehetőség során. Igaz ez Rohrwacher első filmjére is, amely erősen átitatott a rendező saját gyermekkorával, a vidéki Toscanában eltöltött évekkel.

Rohrwachernél a személyesség és az intim realizmus nem tűnik el a Corpo Celestet követően, a tengerparti környezet és az ott élők mindennapi nehézségei, kontrasztban a társadalmi-gazdasági változásokkal mind-mind kiemelt szerepet kapnak legújabb filmjében.

A hipnotikus coming-of-age történetben az apa német, az anya olasz származású, amely egyértelmű utalás a rendezőnő valós életére. A család, leginkább az apa hatására, hagyományos önellátó gazdaságot tart fenn, állatokkal, óriási területtel, méhészettel. A ház körüli munkákban a négy gyerek is részt vállal, mert így szokás, azonban a négy lány legidősebbikét, a tizenkét éves Gelsomniát (Maria Alexandra Lungu) kételyek gyötrik az egyre ritkább életformával kapcsolatban.

Amikor egy méhraj eltűnik, Gelsomina és apja (Sam Louwyck) megkeresik őket, majd ha éppen egy közeli fán csoportosulnak, a lány méhészruhájában felmászik a lombok közé és addig rázza az ágakat, amíg az összes méh be nem esik egy dobozba. Mikor hazaérnek a méhekkel, apja megkéri, hogy szedje ki hátából a fullánkokat és folytatódik a végtelen körforgás. A napok állandóan ismétlődő feladatokból állnak: az elvándorló méhek begyűjtése, az ekkor szerzett méhcsípések ellenőrzése, a fullánkok kiszedegetése a bőrből, majd a méz pergetése, végül a lassan csepegő méz gyűjtőedénybe töltése.

„most különösen nagy az igény a varázslatra, fantáziánk segítségért kiált”

A berögződött, mindennapi mozdulatok sokaságát a véletlenül megtörténő balesetek és az esetlegesen bekövetkező furcsa, abszurd jelenségek törik csak meg. Az egyik baleset szemtanúja egy tizennégy éves elítélt fiú is, akire a család egy rehabilitációs program keretén belül vigyáz, pénzért cserébe. Természetesen az apa a négy lány mellett a fiút is befogja különféle munkákra. Ahogy egy a családot meglátogató régi barát szóváteszi, hogy Gelsomina már kész nő (amire az apa hevesen reagál, kislánynak nevezve serdülő lányát), érezni kezdjük a megmagyarázhatatlan érzéseket és mini-csodákat a fiú és a lány között. Elkapott mosolyok, megnyugtató közelség, megértés és izgalom.

Közben újabb sorsszerű esemény: a tengerben fürdőző család egy televíziós forgatócsoporttal fut össze a parton, akik egy reklámspotot forgatnak a soron következő tévéműsorukhoz, amelynek neve: Falusi csodák. A szórakoztató és hatásvadász vetélkedő a környék leghagyományosabb családjára vadászik, a dekoratív, mély kivágású, etruszk stílusú ruhában tetszelgő Milly Catena (Monica Belucci) közreműködésével. A forgatás maga, az ajándékba kapott hajtű egy furcsa – leginkább a Fellini-filmekben átélhető – ábrándos állapotot idéz elő, amely tetőtől talpig átjárja Gelsominát és halkan megesküszik, hogy családját a showba juttatja.

A film egyik legnagyobb érdeme éppen abban rejlik, hogy azt a látszatot kelti, mintha egy a felnőttkor küszöbén álló lány szemszögéből átélt, ígéretbeváltás tematikájú filmmel lenne dolgunk. Várakozásunk elmarad, azonban érdekes módon mindenféle hiányérzet nélkül. Gelsomina kitűzött terve, egyfajta derengő céltudatosságot kölcsönöz a filmnek, miközben a lényegi mondanivaló sokkal inkább egyértelműbbé válik. Egy konzervatív, eltűnő értékrendet képviselő családfő és napról-napra működő gazdasága áll a középpontban, melyet csodák szakítanak meg, kikezdve ezzel az idejétmúlt életmód szilárd alapjait.

Hasonló tematikájú filmek, amelyek a gyermekkor és a felnőttkor vékonyka mezsgyéjét veszik célba, évről évre születnek. Általában a serdülőkor drámáját szélsőséges értékrendek ütköztetésével fokozzák, legyen szó akár vallási fanatizmusról, mint a Keresztút esetében, vagy konzervatív nevelésről és nemi szerepekről (Egy lányról). A Csodák annyiban tér el az említettektől, hogy nem merészkedik el a hihetőség határát súroló szélsőségekig, keserédes nosztalgiával szemléli a korrupt világ elől menekülő apa életfelfogását, az anya szerepét játszó Alba Rohrwacher (A prímszámok magánya, Szeretők) pedig jól hozza az egyet nem értő, lányait segítő, azonban nyíltan nem lázadó feleség szerepét.

Ha az utóbbi időszak filmes sikereit vesszük alapul (Birdman, A Grand Budapest Hotel, Pi élete, Borgman, A nagy Gatsby) észrevehető egyfajta vonzódás az álomvilágot és a valóságot összemosó filmekhez. A Csodák esetében ez egyrészt a történetben, másrészt a felvétel módjában is megjelenik. A film nem digitális fényképezéssel készült, a felvételekhez Super 16mm filmet használtak, amely amellett, hogy haldokló technikaként önreflexív módon áll a vásznon megmutatott haldokló értékrendhez, a képeket realista hatással gazdagítja, távolról felidézve a klasszikus olasz neorealisták nagyjait.

Az ellentétekre épülő filmek sorába tartozik a Csodák, de mint tudjuk, a világrengető kontrasztok műfajának, a melodrámának az aranykora már véget ért. Lehet, hogy ezzel egy ösztönösen bennünk rejlő vágyakozás is kielégítetlen maradt?