A Dardenne-testvérek ismét beletaláltak egy olyan történetbe, egy érzelmileg kikerülhetetlen problematikába, ami mindenkiben, akár akarja, akár nem, megmozgat valamit. Manipulátorok ők, innen nézve - de jól csinálják. Alaptoposzok: bibliaian elemi, ősi energiákat korbácsolnak fel a történeteik, az előzőt szintén a Titanic Filmfesztivál mutatta be: A fiú története egy apáról szól, aki gyermeke gyilkosát veszi szárnyai alá. A gyermek is apatörténet: itt az apa eladja újszülött csecsemőjét.
Sonia és Bruno szerelme abszolút mai történet - Bruno kisstílű tolvaj, Sonia, a barátnője a film elején jön ki a kórházból frissen született közös gyermekükkel. Mutatja a fiúnak, hogy hasonlít rá, az meg csak nézi, nem érti, a lányt látja csak - ebben a jelenetben már kódolva van a későbbi tragédia. Ha már gyermek, akkor Bruno az, Sonia talán a film ideje előtt lehetett, most kétségkívül felnőtt - de a történet kezdetén már két különváló utat követ a film - amiről mi már látjuk, hogy más-más irányba tartanak, ők még nem, vagy nem akarják látni. A tizennyolc éves lányt már felelős anyaként ismerjük meg, a történet szempontjából nem is az ő jellemváltozása - vagy stabilitása - a lényeges, hanem a fiúé. Brunóval kapcsolatosak ugyanis a film legfélelmetesebb jelenetei, az első pillanattól retteghetünk, mi kerekedik egy olyan helyzetből, amikor egy fedél alá kerül apa és fia - és akkor, amikor előbbinek fogalma sincs arról, hogy ő apa és azt sem tudja, ez mit jelent számára. Mi látjuk: nem jelent neki semmit, ő, ha egy fallal áll szemben, szépen hátrasétál a pocsolyához, hogy besározza a cipőtalpát, majd nekifutásból felugrik a falra, hogy minél magasabban látszódjon a lábnyoma. Na erre az emberre bízza anyja a kicsit, nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Bruno egy ismeretlen lakás padlóján hagyja a "csomagot", majd vastag pénzköteggel a zsebében távozzon onnan, ugyanolyan flegma, semmilyen, buta arccal, mint amikor a falra ugrált.
A film legokosabb fogása a gyermek szerepeltetése, akit nagyon-nagyon ritkán látunk, az arcát legalábbis. A rendezők nem hagyják, hogy a néző dédelgető közelségbe kerüljön a csecsemővel, csak a tiszta történetet, a főhős reakcióit akarják működni látni, annak minden ridegségével, elidegenültségével (a babát kapucnis overallba öltöztették, így jóformán semmi nem látszik belőle, valóban csak egy kis csomag, akit ide-oda cipelnek - ez azonban épp hogy felerősíti a döbbenetünket).
Az említett akarva-akaratlanul érzése a néző részéről - kellemetlen. Nem "jó" érzés nézni A gyermeket. Ez a nyugtalanító atmoszféra, a folyamatos elbizonytalanítás a dramaturgia feszességének, a színészvezetés profizmusának, a játék életszerűségének köszönhető. Csak szuperlatívuszokban lehet és érdemes beszélni róla. Akár akarunk, akár nem.
