Guillermo del Toro nevét olvasva már jó ideje nem illik holmi illegális mexikói bevándorlóra gondolni, aki napszemüveget árul Miami strandjain, hisz az elmúlt bő tíz évben azért mégiscsak megcsinálta a Mimic - A Júdás-fajt, a Penge 2.-t, na meg a Pokolfajzatot.
Namármost nyilván ezek közül egyik sem emelte nevét Felliniével és Spielbergével egy polcra, de azért nem is Vitéz László-i látványvilágot idéző bábjátékokról van szó. Maszkban már jó a srác, ezt tehát eddig is tudtuk, hiszen ez a specialitása, azt ne mondjam, tanult szakmája. Ám tegyük a szívünkre a kezünk, bár nyilván jó ideig nem is rosszul meg lehet élni abból, ha valaki folyamatos izgalmi állapotban tartja a horror- és a képregény-rajongókat, de ahhoz, hogy a Cannes-ban, a Golden Globe-on, és hát hovatovább az Oscar-átadón is komolyan vegyék, és ne nézzék londinernek, a homlokára csapva egy ötdollárost, odasziszegve, hogy nesze fiam, de aztán jó helyre parkolj ám!, ahhoz nem elég, ha vér fröcsög a plafonról és Wesley Snipes telitalppal szegcsonton rúg néhány természetellenesen nagy szemfogú randaságot.
A faun labirintusában a spanyolajkú filmes az érzelmekre megy rá ezerrel, sőt szinte két filmet forgatott egyben: egy szívet tépő pacifistát, szemüket gonoszul összehúzó fasisztákkal és az erdőben bujkáló, tiszta tekintetű partizánokkal, meg egy - tisztesség ne essék - szupersminkkel, -jelmezzel és -díszlettel megbolondított szörnyeset, ami viszont ezúttal mese, és nem horror. Annak ott a valós szál.
1944-ben járunk ugyanis, mely dátum tudvalevően Európa történelmének egy kevésbé vidám korszakára esett; még akkor is, ha Spanyolország történetesen ügyesen kihúzta magát a második világháborúból. Az Ibériai-félsziget ekkorra már megvívta a maga csatáit, amúgy házon belül, ezt hívják úgy, hogy polgárháború. A hatalmat Franco és fasisztái ragadták magukhoz, akik az íródeákok feljegyzései szerint nyúlfarknyival sem bizonyultak humanistábbnak közép-európai kollégáiknál. Egy szó mint száz, a hegyek barlangjai, és az erdők fái között még évekig lapultak partizánsapkás ellenállók, hol több, de inkább kevesebb sikerrel bomlasztva a rendszert, időnként azért egy-egy fegyveres csapást mérve a hadseregre. Arra a seregre, amelynek egyik, történetünk szerint kivételesen véres kezű mocsadék tisztjéhez igyekszik főhősünk, a kis Ofelia, és állapotos édesanyja. A katonai táborban azonban nem sok köszönetet érdemel a vendéglátás. (Gyorsan említsük meg, hogy del Toro Almodóvar producerkedése mellett készült Ördöggerince szintén a spanyol polgárháború idején játszódik, és szintén egy idegen, nem túl barátságos környezetben rekedt gyermek hányattatásait meséli el, nem kevés fantasy-beütéssel.) Nem is csoda, hogy szegény kislány inkább az éj sötétjéből előlopódzó mesés alakok világában lel barátokra - és ellenségekre.
A film (mindkét szála) bár leplezetlenül hatásvadász, alig titkoltan a könnycseppjeink minél fájdalmasabb kicsavarására törekszik, mégsem mondható rá, hogy mindezt olcsó eszközökkel akarná elérni. Szó sincs róla. Del Toro nagyon is finom mozdulatokkal készített precízen felépített, sokra hivatott remeket, s bár néhol azért a könnyebbik végét fogta meg a munkának (főként a jellemrajzokra gondolok), összességében saját munkásságában vitathatatlanul messzebbre jutott, mint eddig bármikor. És valóban, így vagy úgy, de A faun labirintusa senki számára nem lehet hatástalan.
