Voltál már ebben a helyzetben: már elég sokat ittál, de még teljesen rendben vagy, és valaki egyszer csak eléd tesz egy felest? Amikor tudod, hogy ha ezt megiszod, valami őrült hülyeség fog történni, valami rettentő ciki, amit évekkel később hahotázva fogsz felemlegetni a barátaiddal. Ez a film azt mutatja be, amikor megittad a felest, és életed legfaszább estéjét töltötted el.
Egy fiatal távol-keleti srác (Justin Chon) egy kocsma közepén ül egy robotbikán, és mivel egészen részeg, elkezd hányni. Nem sokat, de az egész jelenet lassított felvételről fut, szóval alaposan szemügyre vehető. Szerencsére felváltva mutatják őt és két legjobb cimboráját (Miles Teller és Skylar Astin), de így is garantáltan sokkoló és újszerű élményt jelent minden nézőnek. Aki beül egy ilyen filmre, az nyilván számít valami hasonló jelenetre. Arra viszont már kevésbé számítunk, hogy a film mindemellett szórakoztató, humoros és némiképp ismerős lesz, tele kalanddal és barátsággal.
A Képszakadás egy szülinap történetét meséli el, a miliő pedig egy egyetemi kampusz. A sztori szerint két barát, Miles és Casey meglátogatják harmadik haverjukat, Jeff Changet annak 21. szülinapja alkalmából, ami az Egyesült Államokban bűvös korhatár, a fölött lehet ugyanis alkoholt venni boltban és bemenni a szórakozóhelyekre. A három barát még gimiből ismeri egymást, a ballagás óta viszont különböző városokba mentek egyetemre, és némiképp eltávolodtak egymástól. A buli talán összerázná őket, árnyékot vet azonban az estére, hogy az ünnepeltnek másnap reggel 8-kor felvételije lesz az orvosi egyetemre. De persze az indulatok hamar elszabadulnak, és Jeff a bikás incidens után hullarészegen képtelen megmondani, hogy hol lakik. Nincs mit tenni, a két haver elindul, hogy kiderítse az elfuserált szülinapos lakcímét agyament kalandokba keveredve eközben.
Mondhatnánk, hogy a film nem ad többet, mint amit várnánk tőle, ez az állítás viszont csak abban az esetben állná meg a helyét, ha az amerikai egyetemista vígjátékok általában hoznák az elvárt szintet. Ez a film viszont nem csak hozza, de még rá is tesz: párbeszédekben, humorban és – bármilyen furcsán hangzik – mondanivalóban. De vegyük sorra, miért is működik mindez.
Az alkotók vélhetően abból indultak ki, hogy a legviccesebb filmeket mindig az vitte el a hátán, ha a főszereplők igazi karakterek. A színészekkel nagy szerencséjük volt, a Caseyt játszó Skylar Astin jó, még jobb nála a valószínűleg részben önmagát adó Miles Teller (már a Projekt X-ben is Miles volt az általa játszott karakter neve). A két figura dialógusai a fiatal korosztály számára biztosan epikusak lesznek, és még évekkel később is emlegetni fogják. Rögtön az első, taxiban játszódó jelenetben eljutnak oda, hogy "5 dolcsiban fogadjunk, hogy én előbb dugom meg a húgomat, mint hogy te hozzá érnél". Azt is jó volt látni, hogy elkezdett oldódni az ostoba amerikai politikai korrektség, végre lehet hallani ízes, szalonrasszista poénokat a filmben, még éppen annyit és úgy, hogy az senkinek ne legyen sértő.
A film legnagyobb erőssége tehát éppen az, hogy a humor más vígjátékokkal ellentétben nem (csak) a vicces mellékszereplőkből (pl. Randy szurkoló haverja) vagy fura szituációkból (pl. egy véletlen körülmetélés) fakad, hanem a két főhős hozzáállásából. Az is jót tesz a filmnek, hogy a kalandok, a váratlan helyzetek valamennyire hitelesek, földhöz ragadtak. Nyilván történnek túlzások, de azért mégsem érkeznek helikopteres rendőrök a buli helyszínére, és robbanni sem robban semmi, mint ahogy az történt a Projekt X-ben tavaly. Éppen annyi baromság fordul elő, amennyit az ember gyomra le bír nyelni, és nincs az az érzése a nézőnek, hogy "ja, persze, a valóságban már rég letartóztatták volna őket". Hozzá kell tenni azért, hogy egy amerikai egyetemi kampusz valamennyivel többet tolerál egy kertvárosnál, és azért azt is el kell fogadni, hogy a főhősök minden földi halandónál jobban bírják az alkoholt. De hát ez a film sem egy átlagos történet mesél el, ráadásul valljuk be, a vizsga előtti tanulásról és görcsölésről szóló filmet nem biztos, hogy megnéznénk.
A felsoroltakon felül van még egy erőssége a filmnek: olyan témával foglalkozik, ami kifejezetten alulreprezentált a popkultúra világában, máshova pedig be se fér. Az egyetemisták világa rendezett családi háttér esetén úgymond felhőtlen, főleg egy dolgozó ember problémáihoz mérten. Fiatalon még ebből csak annyit látszik, hogy pár év múlva jönnek majd a bajok. "Csak nézz körbe! Tíz év múlva itt mindenki házas lesz, gyerekekkel, valami uncsi melót végez, és minifurgonnal jár. Előtte ki kell próbálnunk minél több őrült dolgot" – mondja az egyik szereplő. A két főhős két véglet: az egyik folyamatosan a karrierjére fókuszál, a másikat két éve kivágták a főiskoláról, és azóta egy benzinkúton dolgozik. Rohamosan megváltoztak az érettségi óta eltelt három év alatt, és ezt csak most vették észre. Az este folyamán ezért nem csak a szülinapos srác címét keresik, hanem a választ is arra a kérdésre, vajon a barátságuk kibírja-e azt, hogy nemsokára véglegesen felnőnek.
A Képszakadás összességében egy nagyon jó film, de akinek nem voltak hasonló, általam csak teleportálásnak hívott élményei, annak nem biztos, hogy tetszeni fog. Ehhez a filmhez szükséges az azonosulni tudás érzése, a felhőtlen és felelőtlen partizás elfogadása. Ha pedig a bulis egyetemista évek netán kimaradtak volna, talán itt egy remek lehetőség bepillantani abba, hogy másoknak milyen is lehetett.
