Szakíts, ha bírsz! - lágy, ártatlan szelloként motoz a gondolat. Vihar előtti a csend. Itt állunk farkasszemet nézve, kezünkben görcsösen szorongatjuk ugyanazon dolog két végét, nem engedünk. Aztán beborul, még soha nem volt ilyen sötét fölöttünk az ég. Egymásnak feszülünk, felszakítunk sebeket, egyre távolabb kerülve tépjük a másik idegeit. Mennydörgés, megijedünk. Vajon elég erősre szőttük-e a szeretet aranyfonalával a hálót a hosszú évek alatt, megtart-e minket együtt? A végén elszakad a cérna, vagy megerősödik a kötelék? Kibírjuk mi ezt a vihart? Az eső már szakad.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások