Morus, elsősorban a jellem darabja. A szerző nem szándékozik valamilyen tézist bizonyítani vagy cáfolni és még csak nem is kér fel bennünket, hogy azonosuljunk hősével; nem "ajánlja" őt nekünk, csak "felhívja rá a figyelmünket" és mi, remélhetőleg, valóban sütkérezünk Morus jelenlétében, élvezzük rövid, színpadi látogatását, leginkább talán azért, mert a jelenlegi politikai színen a hozzá hasonlók olyan gyakoriak, mint a fehér holló. A darab kihívása Morus Tamás Utópiá-jának fő kérdése körül forog: lehet-e egy gondolkodó , és egyben Istenhívő ember, hű alattvalója a királynak? Mire a darab elkezdődik, Morus már válaszolt erre a kérdésre - pozitívan - és készségesen folytatja magyarázatát, amelyet csak a magáénak tulajdonít; szívesen vállalja a király, a nép, és az egyház, tehát a köz szolgálatát, de ugyanakkor nem hajlandó megalkudni, mert hite és elvei, mindaz, ami őt egy lényének teljes tudatában lévő emberré teszi, nem engedi, hogy a közéleti Moris különbözzön a magánéleti Morustól. Útban a végzetes konfliktus felé, amihez ez a szellemi beállítottság vezet, nem csak azt láthatjuk, hogy mások hogyan viselkedtek volna az ő helyében, de azt is, hogy Morus milyen mély emberismerő, mennyire megérti a félelmet, a kompromisszumot és hogyan képes még akkor is, amikor a vég már elkerülhetetlen, másoknak adni magából és örülni minden pillanatnak, amit a család vagy a barátság nyújthat. VIII. Henrik királyhoz hasonlítva - aki különben fényesebb reményekkel lépett a trónra, mint előtte bármely angol uralkodó - E.E. Reynolds találóan jegyezte meg: "Morus életében nincs nyoma egyetlen megszakított barátságnak; Henrik életében nincs nyoma egyetlen meg nem szakított barátságnak."
A(z) Budapesti Kamaraszínház - Tivoli előadása
Hozzászólások