Ki ne álmodna arról, hogy repül? Ki ne vágyna elszakadni a földtől, a mindennapoktól? Ki ne szeretne együtt repülni az angyalokkal, vagy megtalálni élete értelmét? Önmagát, Istent, a megváltást? Ezer évekkel ezelőtt is program volt ez, és ma is az. Csak éppen - bár a díszletek, a történelmi korok - változnak, az emberi jellemek nem annyira. A Gagarin alcímet viselő előadás több pilléren nyugszik. A történet egyik szála az a heroikus, egyszerre emberfeletti, embertelen (és nagyon emberi!) küzdelem, melyet egykoron a nagy Szovjetunióban folytattak tudósok, mérnökök azért, hogy az űrversenyben megszerezzék az elsőséget. Sztálin elvtársnak ugyanis egyáltalán nem volt mindegy, hogy a Föld légterét először elhagyó rakéta orrán amerikai zászló jele lesz majd - vagy vörös csillag, sarló és kalapács. Ezért küzdött Ciolkovszkij, a modern rakétatechnika és űrkutatás elméleti megalapozója, vagy a két híres, Gulagot is megjárt rakétatervező mérnök, Koroljov és Glusko, akiknek tulajdonképpen a poklok poklában kellett olyan eredményeket produkálniuk, mint amerikai kollégáiknak, akiket viszont saját rendszerük a tenyerén hordozott. S ennek a küzdelemnek voltak hősei és áldozatai az első űrhajósok, Gagarin, Tyitov vagy éppen Nyeljubov. Az ég természetesen nem pusztán anyagi értelemben létezik, hanem a menny szinonimája is, ahova az út a megváltáson keresztül vezet. Az embernek meg kell találnia önmagát, a maga istenét, a maga megváltóját, aki elviszi ebből a pokolból, aki értelmet ad az életének. Az égről ereszkedett alá kétezer esztendővel az űrprogram előtt egy csillag is, mely a megváltó Krisztus eljövetelét jövendölte. Három napkeleti király indult imádni őt - és egy negyedik király. A szláv mitológiából ismerős kiskirály (egy cárevics), aki maga sem hitte, mikor útra kelt, hány évtizeden át fog bolyongani, hogy eljusson az ő Jézusához, az ő személyes megváltójához, miközben semmi mást nem tett, mint igyekezett tisztességesen élni, abban a reményben, hogy méltó lesz a találkozásra. Vidnyánszky Attila rendező egy különös víziót visz színre legújabb előadásában. Történelmi korokon átívelő, színes, szélesvásznú tablójában a néző önmagára ismerhet, és felmérheti: milyen magasra repítették képzelete szárnyai a térben: sikerülhet vajon e fenséges kalandban, az idő súlyát levetnie? (Szénási Miklós)
Bemutató időpontja: 2010. november 26., Csokonai Nemzeti Színház
Tegnap megnéztem az elõadást, ma elolvastam itt társaim megjegyzéseit. Egyikükkel sem szeretnék vitába keveredni. A produkcióról írnék.
Elmentem a híréért, nem mert Vidnyánszky kontra Alföldi ügyben szeretnék megnyilvánulni. Én egyszerû fizetõ nézõ, színházrajongó vagyok. Érdekel sokféle színházi mûfaj és nagyon szeretem, ha a pénzemért élményt ad az elõadás, mely a darab, a rendezés a színészek és az ének, zene, tánc együttes munkájának eredménye.
A valóban hosszú játékidõ valóban gyorsan eltelt, tetszett a mozgalmasság, a forgószínpadon elhelyezett nézõk, akik a „Gagarin Travel” cirill betûs zacskójával is felszereltettek, ha rosszul tûrnék az utazást.
Mert utaztunk térben és idõben, elvegyültünk az örökké égbe vágyó emberi testi és lelki kívánság és a politikai ûrverseny kavalkádjában. A technikai zsenialitás nagy nevei Leonardótól, Ciolkovszkijig sokan kavarogtak körülöttünk és ismerõsen csengett „a holnapra készen kell legyen, elvtársak” mondat is. Az ûrhajós-staging jelenet szórakoztatott a legjobban, a pofára alkalmasság helyett a neve majd jól mutat a címlapokon szemlélet gyõzött ezúttal a szakmaiság felett.
Alekszandr Belozub díszlet és jelmez ötletei közül engem a befóliázott Gagarin helyszíni elõállítása kapott meg, lebegõ figurája a Nemzeti nézõterével a háttérben pedig a hajdani fotókra emlékeztetõ igazi látványosság volt.
Úgy általában? Semmi. Ha úgy szól(na) a kérdés, mi a véleményem arról, ha egy rendezõ egy diktatúrában,megengedõbben: nem demokratikus viszonyok között rendez meg egy sorok-között-olvasni-tanító, mondjuk úgy, ellenzéki darabot vagy rendez meg/értelmez át hasonlóképpen egy klasszikust, az sztem bátor cselekedet. Voltak ilyenek, sokak szerint leginkább ilyen viszonyok között születhetnek emlékezetes színházi alkotások. Ilyen lehetett (nem láttam) az 1981/82-es kaposvári Marat/Sade és mások vagy számos eldugva játszott v dobozban maradt játékfilm. Demokráciákban az "ellenzéki" színházcsinálás lájtosabb, de nehezebben körülírható dolog. Ha nagyon sommásan kellene fogalmaznom, azt mondanám: a (nem találok jobb szót) "kormánypárti" színház nem vagy ritkán jó színház. Olyan mint a kormánypárti humor: az meg sokak szerint nincs is. Persze: mi az h "jó színház"? A színház, tágítsuk ki kissé: az elõadómûvészet (mozi!) nagyjából akkor izgalmas, akkor kreatív, ha mûvészi értelemben "lázad", ablakot nyit/tükröt tart a világ felé, a kor megválaszolatlan kérdései, kihívásai elé és a maga sajátos eszközeivel véleményt nyilvánít, esetleg megoldást kínál. Figyelem: mindez nem zárja ki a "szórakoztató" színházat (mozit stb.), a szórakoztató produkciókat! A nagy, maradandó emlékû produkciók meg valahol talán épp attól lesznek azok, mert a fentieket ötvözni képesek.
Válaszából azt hiányolom, amire rákérdeztem. Mi a véleménye a rendezõk és diktatúrák viszonyáról? Merthogy ebben én nem látok különséget.( Láttam a Chicagot, de most nem arról volt szó)
"Számomra egy nagy csalódás volt az elõadás." Ezt nem én írtam, hanem BD80. "Mephistóhoz hasonló unalmak..." Ezt sem én írtam, hanem ön. A "szezon-fazon" hasonlattal csupán arra utaltam h sztem összehasonlíthatatlanok. Tovább megyek. Láttam pl. a Mephistót: tetszett és láttam pl. a Cabaret-et a Centrálban: nem tetszett (az elõadás). Na ez a két darab igazán hasonló idõben, helyen játszódik és témájában, hangulatvilágában is hasonló. Hasonló, de (számomra) ennek ellenére nem összehasonlítható. Mert más darab, mert más a rendezõ, mert mások a közremûködõk. Mint Mephisto és Gagarin. Szezon és fazon.
Ja, hogy a szezon! Hát abból a feltételezésból indultam ki, hogy ha nem tetszik egy Vidnyánszky darab akkor bizonyára tetszik az Alföldi rendezés. Mondom feltételezés, de ha alaptalan, akkor máris érezze magát megkövetve. Ja és a fazon! Hát ki merné tagadni, hogy mindkét elõadásnak súlyos köze van valamilyen diktatúrákhoz, így van alapja az összehasonlításnak. Meglepõ számomra az, hogy ezen díktatúrákhoz való viszonya , (véleményem szerint) mindkét rendezõnek ugyanaz. Ezt a két alkotás alapján merem állítani.Ellenkezõ vélemény szerintem igencsak elõítéletes.Érdekelne viszont , hogy mi errõl az Ön véleménye.Üdvözlettel.
Az értesítések jelenleg le vannak tiltva! Amennyiben szeretnél cikkajánlókat kapni, kérlek, hogy a böngésző Beállítások / Értesítések menüpontja alatt állítsd be az értesítések engedélyezését!
Hozzászólások