Az est legfőbb különlegessége mégsem az eredetinek ígérkező rendezés vagy az erre az alkalomra írott hangszerelés lesz, hanem maga a darabválasztás, hiszen nem túlzás állítani, hogy a francia barokk opera ismeretlen jelenség Magyarországon. Pedig a valódi zenés színház talán egyik legsikeresebb formája alakult ki a 17-18. század Párizsában. Ez a fajta színház nem a sztárénekes magamutogatásáról szól, hanem a katarzisról, melynek szolgálatában a történet, a dramaturgia, a látványos gépezetek és táncok mellett immár a zene is meghatározó szerepet játszik.
A kezdetben elméleti írásairól méltán elhíresült Rameau meglehetősen későn, 50 éves korában hódította meg az akkor már nagy múlttal bíró francia operaszínpadot, és Hippolyte et Aricie című tragédiájával azonnal a zenei élet középpontjába került. Konzervatív és féltékeny kollégái támadásba lendültek, a kor haladó szellemű zenészei mellé álltak, ám a két tábor abban tökéletesen egyetértett, hogy Rameau személye ettől kezdve megkerülhetetlen. Azok a kortársak, akik Rameau művészetét mesterkéltnek és tudálékosnak tartották, valószínűleg nem tudták feldolgozni, hogy színre lépett egy operaszerző, aki jó néhány elméleti munkával a háta mögött, pontosan tudja, hogy mit csinál. Az utókor számára aztán éppen a mű természetessége vált fontossá, az a hallatlan kifejezőerő, amellyel a jól ismert Phaedra-történetet feldolgozza Rameau, ahogy máig hatóan fogalmazza zenévé az emberi természet alapvető jellegzetességeit, a bosszúvágyat, a féltékenységet, a gyűlöletet, s persze a mindent elsöprő, halálos szerelmet.
A(z) Szentendrei Teátrum és Nyár előadása
Hozzászólások