"A spanyol polgárháború évtizedekig olyasmi volt számomra, mint egy fekete-fehér Robert Capa-fotó. Mindegyre csak a kegyetlen Franco és a véreskezű fasiszták (sajnálatos) győzelme a baloldal felett dominálta képzeletemet. Ez igen rég bejáratott látomás volt: a JÓ harca a GONOSZ ellen, de valójában nem sok az a valódi Spanyolországról. Az én külön spanyol kalandom 1993-ban kezdődött Ernesto Diaz Noriega 8mm-es amatőr filmjeivel. Az ő polgárháborús, börtönben forgatott és a háború szaggatta Spanyolországot megrajzoló expresszionista filmjének képsorai megragadták a képzeletemet. Hirtelen nehezen megválaszolható kérdések merültek fel: mi történt azzal, aki nem kívánt (politikailag) állást foglalni, "csak" épp szerette volna túlélni az egészet, vagy balszerencséjére rossz helyen volt, rossz időben? Miért és milyen e pusztító testvérharc? Ez a parázsló osztály- és kultúrharc telis tele volt szenvedéssel, nyomorúsággal, káosszal és kölcsönös véres megtorlásokkal. Teljesen új megközelítések kínálkoztak a filmásatásaim során. Bár mennél jobban elmerültem a spanyol skízisben, s egyre több történetet, s különleges amatőr filmeket találtam, a kihívás nőttön-nőtt, hogy a sosem látott látomás feltárása, s valamiképpen a személyes tapasztalatok érzékletessége felé haladjak. Az El perro negro készítése jóval tovább tartott, mint gondoltam, s ma sem tudom milyen, talán egy-két évnek kell eltelnie, hogy végtére megértsem, mit is követtem el." (Forgács Péter)