Ha egy új animációs stúdió mutatkozik be a nagyok között, nem árt, ha felköti a gatyáját. Az egyik legjobb módszer a versenyben maradásra, ha magadhoz csábítod a konkurencia egyik legjobb emberét. A spanyolok lenyúlták a Shrek 1-2. forgatókönyvíróját, így a főhősök zöld színén ezen információ tudatában nincs okunk csodálkozni.
A nyomozók nyomozója átesett egy ráncfelvarráson és a London minden zeg-zugát ismerő Guy Ritchie vezényletével belevetette magát a XXI. századi elvárások forgatagába, hogy elhelyezkedhessen valahol James Bond és az amerikai képregényhősök közti szűk mezsgyén. Ez a Holmes már nem az a Holmes, de talán butaság is lenne ilyesmit várnunk tőle.
A Woodstock-generációja már számtalan alkalommal, számtalan formában elevenítette fel minden idők egyik legjelentősebb könnyűzenei eseményét, ami nemcsak Amerikát, de a világot is megváltoztatta, ám a jelentősége ellenére nem csoda, ha sokan már nagyon unják a témát. Ang Lee talált egy érdekes nézőpontot, melynek köszönhetően az ő Woodstock filmje akár más is lehetett volna, mint a többi.
2004 óta nemcsak sok víz folyt le a Dunán, hanem számtalan CGI-technológiával készült animációs filmet mutattak be a mozikban. 2004 volt az utolsó alkalom, hogy a Disney cég egy hagyományos, kézzel rajzolt, kétdimenziós rajzfilmet mutatott be, de öt év kihagyás után most úgy látták, ismét van értelme visszatérni a gyökerekhez. A feladathoz a klasszikus békakirályfi meséjét választották, de olyan alaposan átdolgozták, hogy alig lehet ráismerni.
Szinte hihetetlen, hogy amikor a tengerentúlon az American Idol és klónjai, nálunk pedig a Megasztár és hasonmásai sorra döntik a nézettségi rekordokat a tévében, Hollywoodnak egészen mostanáig kellett várnia, hogy remake-elje Alan Parker 1980-ban készült musicaljét.
2006-ban Luc Besson egy kedves, kalandos, félig élőszereplős, félig animált mesefilmet tett le az asztalra, és a projekt annyira fontos volt neki, hogy még a magyar premierre is ellátogatott. A film nem örvendett óriási sikernek, bár meg sem bukott, de ennyi még nem szokott elég lenni ahhoz, hogy rögtön trilógiává kerekítsék a történetet. Most mégis ez történik.
Ha jobban belegondolunk, nem csoda, hogy nem sok norvég II. világháborús filmet láttunk, ugyanis az országot csendben, különösebb harci tevékenység nélkül elfoglalták a németek, aztán jól ott is maradtak sokáig. Az ország azonban még ilyen körülmények között is kitermelt magából egy háborús hőst. Róla szól ez a film.
Rhett Reese és Paul Wernick forgatókönyvírók először egy zombis tévésorozattal akartak előrukkolni (ez még úgyis hiányzik a palettáról), ám valószínűleg most nem különösebben bánatosak azért, hogy nagyjátékfilm született az ötletükből. Különösen azért nem, mert a zombis mozik közül a Zombieland minden idők legsikeresebbjének számít, ha az anyagiak oldaláról nézzük.
Régen láthattunk klasszikus értelemben vett mesefilmet a vásznon. Azt a fajtát, amiben nem hemzsegnek a különféle fantasy szörnyek, és a csatákban sem hullanak el tízezrek, de akadnak benne kis hercegnők, boszorkányok és egy csipetnyi varázslat. Csupó Gábor filmje végre ilyen mozi.
Minden országnak megvan a maga Kis Vukja, csak nem mindegyik sikerül annyira rosszul, mint a miénk. A spanyolok nem egy legendás rajzfilmjüket gyalázták meg, csupán az irodalmuk egyik nemzetközileg is ismert gyöngyszemét.
A gazdagási válság egyre inkább a filmek és tévésorozatok tematikáját is érinti Hollywoodban, és egyre több a kényszervállalkozókról szóló történet, melyben mindig azok a nyertesek, akik alkalmazkodni tudnak a megváltozott körülményekhez, és minden nehézség ellenére feltalálják magukat. A Tiszta napfény is egy ilyen sztori.
Roland Emmerich saját bevallása szerint egy rendkívül humánus rendező, aki még a vér látványától is irtózik. Ehhez képest filmjeiben emberek millióit pusztítja el, de a 2012-ben már nem érte be ennyivel. Gátlástalan katasztrófa-orgiájában az egész emberiséget elvérezteti a világ végén, és csak néhányaknak lesz esélyük a túlélésre, és az emberi faj megmentésére. Hollywood a vásznon tombol!
Road movie, kaland, románc, vígjáték és szélhámosfilm. Ideálisabb koktél nem is létezhet a tökéletes kikapcsolódáshoz. A Brothers Bloom - Szélhámos fivérek apró, független filmes gyöngyszem a jövő egyik legnagyobb reménységétől, a harminchat éves, a magyar mozikban a második nagyjátékfilmjével debütáló Rian Johnsontól.
Kabay Barna karrierjében kiemelkedő csúcspontok (pl. Jób lázadása) is akadtak ugyan, de ahhoz kétség sem férhet, hogy a mélypontot most sikerült elérnie. A Szuperbojz igazi antifilm, melyről annyira ordít az alkotók tehetségtelensége és szakmai tudatlansága, hogy ettől válik a maga perverz módján szórakoztatóvá. Simán végig lehet röhögni, de csak kínunkban nevetünk.
A Pop Királya cím a fiatalabb generáció szemében már csak afféle gúnynév lehetett, amit egy emberi roncsra aggattak, aki valaha szebb napokat látott. Michael Jackson mindennek dacára, hosszú kihagyás után, teljes pompájában készült a nagy visszatérésre, és valóban tragikus, hogy ezt már nem élhette meg, a produkciót pedig csak a mozivásznon láthatjuk. De legalább láthatjuk.
Gerard Butlernek sürgős ügynökcserére lenne szüksége. Mostanában a Spíleren kívül csupa buta akciófilmben és bugyuta romkomban vállalt szerepet, ha pedig ezt sokáig folytatja, gyorsan megindulhat a B-kategória vagy a beskatulyázódás irányába. Egyelőre úgy tűnik, ez a problematika nem nagyon foglalkoztatja.
Ha két ember tartózkodik egy szobában, és abból az egyik a főhős, vajon melyik lehet a gyilkos? Némi túlzással ehhez hasonló bonyolultságú rejtélyt kell megfejtenie a Vakító fehérség nézőjének, aki egy dögös antarktiszi nyomozónőt kísérhet el egy izgalmasnak szánt nyomozásra, de az alkotók az adrenalinszint növelése érdekében azért le is vetkőztetik őt.
Rob Zombie a White Zombie nevű metál banda frontembereként vált ismertté, és már akkor többször kiviláglott, hogy odáig van a horror műfajért. Az első rendezésére 2003-ig kellett várnunk (House of 1000 Corpses), amiben már jelen volt a dark metál borítók és klipek sablonjaiból összeszedett látványvilág, ami azóta még inkább tetten érhető "művészetében". Zombie új filmjében már minden szereplő metált hallgat.
A dokumentumfilmek egyik jellegzetes fajtája a portréfilm, ami sok-sok interjúval és archív felvétellel színesítve próbál átfogóan bemutatni egy emberéletet. A műfaj legnagyobb veszélye, hogy nem lesz több egy egyszerű beszélő fejes filmnél, ahol valaki egy kamerába beszélve adja elő a vele történteket, meglehetősen steril formában. Igor Heitzmann alkotása a legfőbb csapdát még ki tudta kerülni...
Jonathan Mostow az a rendező, aki képtelen élni a rábízott lehetőségekkel. A Terminátor harmadik részében Schwarzeneggerrel az oldalán csupán arra tellett neki, hogy a második rész halovány utánzatával rukkoljon elő, most pedig kézhez kapott egy egészen zseniális sztorival rendelkező utópia-képregényt, hogy aztán igazi balfék módjára ne hozzon ki belőle semmi igazán izgalmasat.