Pálfi Györgynek, kvázi megbízásból, gyorsan csinálnia kellett egy filmet – csinált hát egyet. Blöff lenne a Karlovy Vary-ban három díjat is nyert Szabadesés? Aligha. Jó film? Nagyon. Kényelmes? Kicsit se.
Jaj ne, már megint egy young adult-adaptáció… Jaj de, végre egy nagyon is élvezetes young adult-adaptáció! Épp annyira, mint Az éhezők viadala. Sőt, filmként tán őszintébben is működik.
Richard Linklater a Kispál és a Borz helyett inkább Tolsztojt emlegeti ihletet adó forrásként, ám az is lehetne, hogy az amerikai direktor ismeri a De szeretnék című számot. Mondjuk, nem hiszem. Az viszont biztos, hogy ez a 12 nyáron át forgatott filmkísérlet mindenkinek csodálatos ajándék. Annak is, aki csinálta, meg annak is, aki csak látja.
A titkosszolgálat legidealistább ügynökei bizonyos szempontból olyanok, mint a szépségkirálynők: hisznek a világbékében. A csinos hölgyeknek még megvan rá az érthető magyarázatuk – ám aki a nemzetközi méretű cselszövések, otromba hazugságok és politikai mellédumálások közepette is hinni tud az effajta dolgokban… Nos, őt bizonyosan nagyon fogjuk kedvelni, ám félő, hogy csúnyán megszívja.
Legfeljebb csak megsebesítik. Hiába a rondácska fiaskó a tengerentúlon (amiért valamennyire nyilván hibáztatható a torrent-botrány, hogy mennyire, azt nem tudja senki, legfeljebb csak tippelni lehet), hiába az egyébként jogos kritikai fanyalgás: az Expendables - A feláldozhatók harmadik része egyszerűen nem tud olyan rossz lenni, hogy ne legyen jó.
Néhány éve még, mondjuk azt, valóban ölni tudtunk volna a folytatásért. Azonban 2014-re a Sin City 2 lett az a második randi, amit addig halogatsz, amíg érdektelenné válik a másik fél. Még akkor is, ha mocskosul gyönyörű.
Luc Bessonnak elgurultak a gyógyszerei – de megtalálta és bevette mindet! Lehet az, hogy egy mozi maradéktalanul nevetséges, mégis élvezetes az összes (másod)perce? Ó, hogyne! Sőt, a Lucy a maga féktelenül zavarba ejtő módján Besson legjobb filmje a Jeanne d'Arc - Az Orléans-i szűz óta.
Persze, úgy indul az egész, hogy majd a zsenikről szól, az őrült zsenikről, egy darab, maszkos zenész bizarr történetén keresztül: a nagy műfej alatt Michael Fassbender feje. Mindez igaz, mármint a sztori is, Fassbender feje is, meg az is, amit hallani lehetett, hogy az ír Lenny Abrahamson extravagáns zenés filmjében mindenki remek. Ám ami ennél még jobb hír: a Frank mélyebbet, igazabbat, szebbet mutat a végére, mint amire akár a játékidő nagyobbik részében várnánk.
Brett Ratner sose volt igazán izgalmas szórakoztatóipari szakmunkás – ám azért ennél többet vártunk tőle. Nálunk forgott a film, Dwayne Johnsonra lehetetlen haragudni, ám a görög mitológiai erősember "realistább", sok pénzből összedobott kalandja sajnos csak nagy jóindulattal nevezhető élvezhetőnek.
Már-már csodaszámba megy, ami A majmok bolygója kvázi előzménysorozatával történik. Reméljük, legalább a harmadik részig eltart. Kedvenc vezércsimpánzunk visszatért, s egyre drámaibb mélységekbe akciózza magát a franchise. Vigyázat, moziélmény!
Tudtuk, hogy ez lesz, erre mégse lehet igazán felkészülni. Itt vannak megint a transzformerek, s jaj nekünk, na meg a dobhártyánknak. Ez már a negyedik... Hogy repül az idő, ha jól érzi magát Michael Bay, nem igaz?
Mundruczó Kornél gesztusértékű filmet rendezett, de szerencsére nem lenézőt. Szerzői filmes eszköztárából megtartotta a korlátolt, gonosz embereket, ám adott hozzá egy kislányt is. No meg kutyát, kutyákat – vagy hát legfőképpen őket, mert ők adják el a Fehér Istent. Így aztán, fölényesen ugyan, de csak kiengedte a műfaji szabadba szerzői filmes eszköztárát. Futtatónak pedig kinevezte egész Budapestet. A kutyamindenit, de jó tette!
Hanem mondjuk, mint egy bomba. Vagy sok bomba. Jonas Jonasson roppant népszerű regényének roppant szórakoztató filmváltozata talán kicsit olyan, mint az európai Forrest Gump. De önmaga hülyeségével is remekül elszórakoztat.
Amikor azt hittük, hogy a Diana-biopicnél egyszerűen nem készülhet jó ideig pocsékabb életrajzi film… Nos, akkor megérkezett az idei Cannes-i Filmfesztivál nyitódarabja. Kínos séta egy émelyítő illatú panoptikumban, avagy igazságot Grace Kellynek, igazságot a nézőknek!
Kicsit többet vártam, de csak egy kicsit. Bryan Singer rendezői visszatérése az X-Men franchise-hoz egyszerre előzmény, folytatás és reboot. Nem a legjobb a sorozatban, ám vitán felül ott van a dobogón.
Már nem hittünk benne, mégis megérkezett a mozikba ez a felkavaróan fájdalmas, zenélős alkotás. Kis film, megrendítő lélekhatás – a Coen-tesók még mindig nagyon tudnak. S most kicsit mást mutatnak.
Vakítóan fehér környezet, repkedő mínuszok, rengeteg, pontosan dokumentált elhalálozás – utóbbiért egy Norvégiában munkálkodó, fia elvesztését feldolgozni képtelen, svéd bosszúálló a felelős. Véres, brutális, csendjeivel is fergeteges, kihagyhatatlan moziélmény. Én szóltam.
John Turturro új rendezése (ahogy azt sejteni lehetett), pontosan olyan, mintha Woody Allen rendezte volna. De azért (kábé úgy, ahogy sejteni lehetett), látszik rajta, hogy nem Woody Allen rendezte. Viszont nagyon jót tesz a Bérgavallérnak, hogy játszik benne.
Jack Sparrow intellektuális énje feltölti magát az internetre. Rendezte Christopher Nolan operatőre, írták világháló-ellenző humanisták, életben tartja a naivitás és a küldetéstudat – aki meg megnézi, nagyjából megállás nélkül a fejét ingatja, miközben serényen frissítgeti a tűrőképességét.
Most épp Dániában. A borongós imidzsű koprodukciós stílusmárka, vagyis az északi krimi most is nagyjából azt hozza, amit várunk tőle. A Nyomtalanul ennél többet nem tud felmutatni – viszont még így is van olyan szórakoztató, hogy amerikai remake készülhessen belőle.