Azért, hogy a fennkölt magasságokból leereszkedjünk a realitás talajára is, a hétköznapok szintjére, eszembe jutott Szabó Dezsõ, aki állítólag a bilin ülve fogadta az õt meglátogató tisztelõit.


Az eset eléggé el nem ítélhetõ módon, meglódította a fantáziámat. (Jellemzõ...)
Rengeteg változata lehetséges ennek az esetnek, az okok felderítése, az alaphelyzet kibontása, a magyarázatok megkeresése, a lehetséges, szerteágazó változatok végiggondolása, mind-mind komoly intellektuális feladatot jelenthet az esetbe magát mélyebben beleásni szándékozó ember számára.
Rugaszkodjunk neki.
Színhely egy belvárosi, nagypolgári lakás.
Csengetnek.
Kinézek: pirézek. (Ezt nem tudtam kihagyni, kérem az esküdteket, ne vegyék figyelembe!)
Szabó Dezsõ, a köztiszteletben álló író, kritikus, esszéista éppen a bilin ül, - hogy miért, az nem derült ki, talán elromlott a wc, nem mûködött a vízöblítés?... Akkor miért nem ült rá a megszokott módon a wc ülõkéjére, és dolga végeztével miért nem öntötte le a produktumot mondjuk egy vödör vízzel, amit a konyhában vagy a fürdõszobában mûködõ vízcsapból engedett a vízhordó edénybe? (Néhányszor, amikor elõre bejelentették, hogy néhány óráig vízhiány lesz a házunkban, mi úgy oldottuk meg ezt a kétségtelenül kényes, intim, de szükséges mûveletet, hogy elõre megtöltöttünk vízzel nagyobb edényeket.)

Most két eset lehetséges elsõ blikkre, de lehet, hogy több.
Ha van szobalány a lakásban, - márpedig egy nagytekintélyû író esetében ez korántsem elképzelhetetlen, a háború után a "jobb napokat látott" értelmiségiek, írók, zeneszerzõk, orvosok, ügyvédek, volt nagypolgárok ezzel is megpróbáltak valami kis foszlányt, valami emlékezésfélét megtartani a 45 elõtti életükbõl, hogy szobalányt tartottak, vagy házvezetõnõt.
A szobalány, - ha nem ismerte a gazdájának a hóbortjait, - valószínûleg a szívéhez kapott a döbbenettõl, amikor ajtót nyitva a vendégeknek, és bejelenteni szándékozva az érkezésüket, benyitott az író dolgozószobájába, ahol az éppen "dolgozó" írót látta a munka dandárjának közepette.
Ha ismerte, és elfogadta a gazdájának az õrült, különc viselkedését, akkor ajtónyitás elõtt valószínûleg megpróbálta az írót néhány mondattal meggyõzni arról, hogy talán mégsem kellene ilyen helyzetben vendégeket fogadnia, viszont Szabó Dezsõ utasítására, hogy - "Nyugodtan nyisson ajtót Sárikám, engedje be a látogatókat, de nehogy szóljon nekik, ne rontsa el a meglepetést!" - szemrebbenés nélkül nyitott ajtót, és vezette be a vendégkoszorút a szobába.
Ha viszont nem volt szobalány, akkor az író felkelve a bilirõl, bokájáig engedett nadrággal kicsoszogott az elõszobaajtóhoz, kinyitotta, majd azonnal, gyorsa visszatotyogott a bilihez, és újból ráült, hogy teljes legyen a megbotránkozás.
Ami viszont kizárja, hogy "bilin ülve fogadta" volna a látogatókat, hiszen elõbb oda kellett mennie az ajtóhoz, és a kulcs elfordításával ki kellett nyitnia azt.
Egyetlen megoldás lehetséges arra, hogyha Szabó Dezsõ egyedül volt otthon, és mégis bilin ülve tudta fogadni a rajongóit, mégpedig az, hogy az elõszoba ajtó nem volt kulcsra zárva, és amikor jöttek a látogatók, az író a bilin ülve kikiabált az ajtón keresztül, hogy "Szabad, gyertek be, nyitva van!" akkor elképzelhetõ, hogy a lakásba betóduló vendégeket az ominózus látvány fogadta.
Illetve ennek a gondolatnak a továbbfejlesztett változata, ami szerintem a legvalószínûbb, hogy Szabó Dezsõ polgárpukkasztási célból, mindig készen állt erre a jelenetre, mégpedig úgy, hogy nyitva tartotta az elõszoba ajtót, hogy ne legyen akadály, a dolgozószobájában készenlétben tartott egy bilit, hogy mindig kéznél legyen, ha hirtelen szükség lenne rá, és amikor csengettek, kinézett a kukucskálón keresztül, és ha úgy ítélte meg, hogy érdemes megtréfálnia azokat a vendégeket, akik éppen érkeztek, akkor gyorsan besurrant a szobába, letolta a nadrágját, ráült a bilire, és kikiabált, hogy "Szabad!".

Hirtelen ennyit tudtam kihozni az ominózus esetbõl, a Scotland Yard ajánlatán pedig, nevezetesen, hogy fõnyomozónak alkalmaznának, miután elolvasták ezt a kristálytiszta logikával levezetett, minden apró részletre kiterjedõ kis tanulmányt, azért még gondolkodom.

Azt vedd figyelembe, hogy én csak félig láttam a darabot, tehát érdemben csak arról tudok nyilatkozni, amit láttam. Az én benyomásaimat arról a közel 1 óráról, amit becsületesen végignéztem, a benyomásaimat már leírtam, ismételni nem szeretném magam.
A zene önmagában nekem is tetszett, én a szöveget elnyomó hangerejével, a funkcióján túllépõ módon, mindent elborító mivoltával nem voltam megelégedve. Egyszerûen sokszor az élvezhetõség rovására ment.
Mondhatják azt egyesek, hogy egy színdarab felének láttán nem lehet megítélni az egészet, Gerald Durrelnek van viszont egy nagyon jó mondása, amivel én személy szerint nagyon egyetértek, amely szerint akkor is jogunk van véleményt mondani bármirõl, ha mindössze öt percünk van arra, hogy szavakba öntsük a benyomásunkat.
Az nem megy, hogy egy színtársulat, egy rendezõ a darab végére idõzíti esetleg a hatásos megoldásokat, a mély mondanivalót, mert elõfordulhat, hogy az átlagos, semmiféle színházi ismeretekkel, kultúrtörténeti elõtanulmányokkal nem rendelkezõ nézõ el sem jut a darab végéig, mert otthagyja az elõadást.
Az elsõ pillanattól az utolsóig meg kell fogni a nézõ figyelmét, és nem szabad elereszteni, hogy ilyen közhelyeket mondjak.
Tormay Cecile kétséges, vitára okot adó politikai nézetei, állásfoglalása nem derült ki a számomra ebbõl a színdarabból.
Viszont az elõadás szétesõ volt, helyenként unalmas, nagyon sokszor csikorgó, életszerûtlen mondatokat hallottunk a szereplõk szájából, és ha egymás mellé rakom a hibákat, a suta megoldásokat, a kihagyott lehetõségeket, akkor bizony a végeredmény lehangoló.
Molnár Gál Péter annak idején egyszer írt egy nagyon jó mondatot az egyik kritikája végén, amit én idõrõl-idõre felidézek magamnak, mert nagyon találónak és szellemesnek tartom.
Egy fiatal színésznõrõl írta, miután megnézte egy színházi szerepben, hogy: X.Y. személyében egy nagy színésznõvel lettünk szegényebbek. (Ha jól tudom, az illetõ hölgy ettõl annyira összeroppant, hogy abba is hagyta a pályát. Ezt viszont Cserhalmi György mondta el egy rádiós beszélgetésben, nem is titkolva lesújtó véleményét Molnár Gál Péterrõl, amiért egy szellemes mondat miatt képes volt kettétörni egy fiatal színésznõ pályáját.)
Úgyhogy ezt a mondatot némileg átalakítva, én meg azt mondom:
Tormay Cecile darabjának színrevitelével egy igazi remekmûvel lettünk szegényebbek.

Érdekes, hogy nekem, mint írtam egész okés volt a darab.
Már csak azért, mert azt sose gondoltam volna, én agitáljalak TormayCecil mellett.
Na, persze arról sincs szó, nem szeretem Tormayt elsõ sorban a BujdosóKönyv miatt,
amelyben megtaláltam a számomra irodalmi mûben föllelhetõ legvisszataszítóbb passzust,
de ezt már írtam.
A darab viszont tetszett, meggyõzõdésem, hogy semmi köze hozzá Tormaynak,
de ha hozzáférek, elolvasom a könyvét.
Egy Nyugat-beli ktitikában tán még Móricznak is egész jó véleménye volt róla
(sajna elfelejtetem, melyik könyvérõl)
A szindarab azért tetszett, mert az Annát alakító színésznõ igen jól csinálta,
ezt is írtam már. Persze korrajz, meg társadalom ábrázolás nuku.
Ez egy "társalgási dráma" lett.
S pedig CsekePétert kifejezetten nem csípem.
A zene meg nekem nagyon tetszett, ezt is írtam

Nyitottan, - gondolom én, - és elõítéletektõl mentesen, - ezt csak remélni tudom, - ültem oda a tv elé tegnap este.
Tormay Cecile színdarabja meglehetõsen hosszú, kb. két óra.
Õszintén megvallom, nem néztem végig. Lemértem az idõt, 54 percig bírtam szuflával.
Megpróbáltam belefeledkezni a kor hangulatába, engedtem, - volna - hogy "vigyen magával" az elõadás, reméltem, hogy emberi sorsok fognak kibontakozni a szemem elõtt.
Nem ez történt, talán a várakozásom volt túl nagy, mindenesetre egészséges izgatottság és várakozás helyett egyre emelkedõ szintû nyugtalanság, idegesség, türelmetlenség kerített a hatalmába, amikor láttam, hogy egy teljesen elhibázott koncepciójú darabot nézek.
És ez valószínûleg teljesen független Tormay Cecile írói munkásságától, vagy képességeitõl.

A zene egy nagyon fontos összetevõje, része lehet egy színházi elõadásnak. (Nem eleve zenés darabról, mondjuk egy musical-rõl beszélek, hanem "átlagos" prózai színdarabról.)
Lehet korfestõ, egy adott jelenet hangulatát megtámasztó, arra ráerõsítõ, a nézõt eligazodni segítõ funkciója.
Lehet felzaklató, nyugtalanító, a nézõkben a negatív érzelmeket, félelmeket, balsejtelmeket szándékosan felerõsítõ szerepe.
Ebben az elõadásban azonban - érzésem szerint, - a rendezõ szándékától függetlenül lett a zene gyakorlatilag az egész darabra rátelepedõ, azt agyonvágó, a színészek szövegeit sokszor teljesen elnyomó, idõnként elviselhetetlenül hangos, a funkcióján messze túllépõ, magát elõtérbe erõszakoló dolog.
Ameddig láttam, addig az elõadás néhány perces kis epizódok egymást követõ láncolatából állt, amelyeknek talán az lett volna a funkciójuk, hogy végül összeálljon belõlük a darab teljessége, ehelyett az ellenkezõje történt, egy jól áttekinthetõ, az elõadást összefogó ív helyett az egész darab széttöredezett, az apró mozaikok nem álltak össze teljes egésszé, hanem töredékben maradtak.
Dunai Tamás karakterét, egyéniségét, akár külsõ megjelenését nem éreztem eléggé meggyõzõnek ahhoz, hogy elhiggyem neki, hogy a történelem viharai közepette, a nehéz idõket átvészelve, és talpon maradva, így össze tudjon tartani egy családot. Egy ilyen figura megformálásához kell egy bizonyos tartás, egy "súly", amelyet én a mûvész úrban nem találtam meg. (Ez lehet persze az én hibám.)
A többi karakter a színészei kvalitások nagy jóindulattal is csak közepesnek nevezhetõ volta miatt nem indított el bennem különösebb érzelmeket, például a fiútestvér lezüllése módot adhatott volna egy emlékezetesebb alakításra, a fiatal színész úgy-ahogy megoldotta a feladatot, sok vizet nem zavart.
A lánytestvért alakító színésznõ érezhetõen tehetséges, ameddig láttam, addig nagyon jól kihozta a szerepbõl, amit lehetett, rá talán érdemes lenne felfigyelniük az erre hivatott szakembereknek.

Egy német származású család talpon maradása Magyarországon, a történelem viharai közepette, - nagyjából ezt tudtam kivenni, mint alaptörténetet a színdarabból, ami önmagában még érdekes is lehetett volna, de teljesen más rendezõi koncepcióval, a hangsúlyok máshová helyezésével, ismertebb, fajsúlyosabb színészek szerepeltetésével, a zene nagyon visszafogott, háttérben maradó, aláfestõ jellegének az alkalmazásával, dramaturgiailag életszerûbb, gördülékenyebb szövegeknek a színészek szájába adásával, stb.
Lehet, hogy az elõadás második fele minden felmerülõ kérdésre választ adott, minden homályos részletre fény derült, minden szétesõ, dramaturgiailag elhibázott, elvarratlan szál belesimult az elõadásba, lehet, hogy drámai, torokszorító, megrendítõ színészi alakítások egész sorát láthattuk, mindez elõfordulhat.
Én azonban ezt már nem láttam.
Úgyhogy Tormay Cecile írói munkássága továbbra is megfejtésre vár a számomra, bár ebbõl a darabból kiindulva, lehetséges, hogy nem veszítek túl sokat, hogyha a vele való közelebbi ismeretséget nem forszírozom annyira, végül is az elmúlt néhány évtizedben egészen jól megvoltam nélküle.

Én úgy tudom, tkp. biztosra állítom, hogy Tornay regényt írt,
nem színdarabot, s azt alkalmazták színpadra.