"Szerintem, már rég túl kellett volna lépni ezen a témán, ne legyen elõny a régi kapcsolat, a múlt."


VAJON MEGBUKOTT A RENDSZER????? VAGY MÉG MOST IS UGYANAZ VAN??????

Vajon az '56-os forradalom mit ért el ebben az országban? Csak annyit, hogy rengeteg értelmes, bátor ember elhúzzon nyugatra konzumidiótának. Ezen kívül vajon még mit? Mondjuk visszacsinálta a téeszrendszert? Vagy Nagy Imrénél jobb miniszterelnöke lett az országnak?
És vajon a késõbbi "ellenállók" mit értek el? Miféle hõstetteket hajtottak végre? Õk hogy buktatták meg a rendszert? VAJON MEGBUKOTT A RENDSZER????? VAGY MÉG MOST IS UGYANAZ VAN??????


Ehhez jó történelmi párhuzam Kossuth pöffeszkedése az õ elsöprõen csodás teljesítményével, amit a nemzet jóléte érdeklében tett. De vajon tényleg jót tett a nemzettel? Õutána ez maradt:

A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélegzetétõl meghervadt az élet,
A szellemek világa kialudt.
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást orditott a vész.
Mint egy veszetté-bõszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közõl,
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt városokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál,
A föld megõszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre õszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
A félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mû felett
És bánatában õsz lett és öreg.
(Vörösmarty Mihály: Elõszó)

Abból a nyomorból, halálból, kínból, ahová a forradalom és szabadságharc taszította a nemzetet, csak olyan életvágyó, értelmes, normális emberek megfeszített munkája emelte vissza, mint Görgei és Deák stb.

Nagyon érdekes összehasonlítani azt a kiáltványt, amit Kossuth és Görgei egyszerre adott ki (Görgei elõtte pár héttel sebesült meg, egy gránát felrobbant mellette, felszakította a koponyáját úgy, hogy jó darabon kilátszott az agya; a mûtét után a 4. napon már tanácskozáson vett részt, vezette a sereget, persze elvesztette az eszméletét, de újrakezdte, a sebe elgennyedt, megint meg kellett mûteni (Markusovszky Lajos mûtötte) - és a sebesülését követõ 42. napon az egész fõhatalmat is neki kellett átvennie, mert Kossuth elmenekült. És az egyetlen értelmes dolgot tette, amit tehetett - letette a fegyvert, hogy KÍMÉLJE AZ EMBERI ÉLETEKET.

Itt a két kiáltvány, kiemeltem a legfontosabb részleteket:

A nemzethez
A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.
Ily körülmények között a nemzet életének megmentése s jövõjének biztosítása egyedül a hadsereg élén álló vezértõl lévén várható, s lelkem tiszta meggyõzõdése szerint a mostani kormány további létezése a nemzetre nézve nemcsak haszontalanná, de károssá is válván: ezennel tudtára adom a nemzetnek, hogy azon tiszta hazafiúi érzéstõl indíttatva, mellyel minden lépteimet s egész életemet egyedül hazámnak szentelém; magam s a minisztérium nevében ezennel a kormányról lelépek, s addig, míg a nemzet hatósága szerint intézkednék, a legfõbb polgári s katonai kormányzati hatalmat Görgey Artúr tábornok úrra ruházom.
Megvárom tõle, s azért Isten, a nemzet és história elõtt felelõssé teszem, hogy ezen hatalmat legjobb tehetsége szerint szegény hazánk nemzeti státuséletének megmentésére, javára s jövõjének biztosítására fordítandja.
Szeresse hazáját oly önzéstelenül, mint én szeretném, s legyen a nemzet boldogságának biztosításában szerencsésebb nálamnál.
Cselekvéssel többé nem használhatok hazámnak; ha halálom valami jót eszközölhet számára, örömmel adandom életemet áldozatul.
Az igazság és kegyelem Istene legyen a nemzettel.
Arad vára, augusztus 11-én, 1849.
Kossuth Lajos kormányzó
Vukovics Sebõ igazságügyminiszter
Csány László közmunka- és közlekedési miniszter
Horváth Mihály kultuszminiszter

II
Polgárok!
Magyarországnak eddigi ideiglenes kormánya nincs többé.
A kormányzó és a miniszterek ma hivatalaikról s a kormányról önként lemondottak.
E körülmény által kényszerítve, a katonai fõparancsnokság mellett ma a polgári hatalmat is ideiglenesen átalvettem.
Polgárok! Mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal vagy békés úton, akként, amint a szükség fogja parancsolni; mindenesetre úgy, hogy a már annyira MEGFESZÍTETT ÁLDOZATOK KÖNNYÍTTESSENEK, AZ ÜLDÖZÉSEK, KEGYETLENKEDÉSEK ÉS GYILKOSSÁGOK MEGSZÜNTESSENEK.
Polgárok! Az események rendkívüliek, s a sorsnak csapásai súlyosak; ily helyzetben elõleges kiszámítás lehetetlen; EGYEDÜLI TANÁCSOM S KÍVÁNSÁGOM, HOGY LAKJAITOKBAN BÉKÉSEN MEGVONULVA, ELLENSZEGÜLÉSRE VAGY HARCBA MÉG AZON ESETBEN SE KEVEREDJETEK, HA VÁROSTOKAT AZ ELLENSÉG MEGSZÁLLNÁ; MERT SZEMÉLY- ÉS VAGYONBIZTOSSÁGOT LEGTÖBB VALÓSZÍNÛSÉGGEL CSAK ÚGY FOGJÁK ELÉRHETNI, HA HÁZI TÛZHELYEIKNÉL POLGÁRI FOGLALATOSSÁGAIK MELLETT BÉKÉN MARADNAK.
Polgárok! Mit Istennek megfejthetlen végzése reánk fog mérni, TÛRNI FOGJUK FÉRFIAS ELSZÁNTSÁGGAL S AZ ÖNTUDAT AZON BOLDOGÍTÓ REMÉNYÉBEN, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.
Polgárok! ISTEN VELÜNK!
Óaradon, augusztus 11-én, 1849.
Görgey Artúr

"Sokan mondják, hogy a múlt piszkálásával még nem lesznek munkahelyek stb. De, ha úgy nézzük, hogy elmúlt 22 évben miért folyt el az ország vagyona, miért nem lettek magasabb bérek, miért és kik miatt van szegénység az országban, akkor a fontos a múlt megismerése."

Igen, ebben teljesen igazad van. De most mégis valami mást fogok rá válaszolni - azt, hogy van, amikor tök fölösleges már ezen rágódni, mert azok a személyek, akik a múlthoz kötõdnek, a jövõ szempontjából csak kerékkötõk, és ha nem rájuk koncentráljuk az erõnket, hanem a jövõre, akkor még az is lehet, hogy annyira átmegy rajtuk a történelem, hogy kénytelenek lesznek önként félreállni.

Erre mutatok egy példát. Beleolvasgattam egy könyvfejezetbe - sajnos még a fejezetet sem olvastam végig, pedig annyira izgalmas és tanulságos, hogy jó lenne az egész könyvet végigolvasni. A könyv - Görgei emlékiratai 1848/49-bõl. A fejezet pedig, amibe belenéztem, az, amikor Kossuth lemond, és átadja neki a fõhatalmat. Szerintem Görgei szavai nagyon elgondolkoztatóak.

"Azt hittem, Kossuth azért hívat, hogy a fõvezérválasztásról szóló legújabb kormányhatározatot tudassa velem, és azután a közvetlen jövõben esedékes hadmûveleteket beszéljük meg – de ez a feltételezésem tévesnek bizonyult. Azt, hogy az iménti minisztertanácson engem választottak meg fõvezérré, én csak Karintiában tudtam meg; és nem a jövõ volt az, amirõl Kossuth a négyszemközti találkozón elmélkedni kezdett, hanem már csak – a múlt.

Miután röviden összefoglalta a tehetségével és fáradhatatlan buzgalmával kivívott valóban nagyszerû sikereket – melyek nélkül a honvédelem már Ausztriával egymagával szemben is kimerült volna –, azt állította Kossuth, neki ahhoz, hogy az oroszokat és osztrákokat egyszerre kiverhesse az országból, csak egy dolog hiányzott: az én bizalmam! Megemlékezett arról az idõrõl, mikor (Tiszafüreden, 1849 márciusának elején) felszólított engem, mondjam meg õszintén, ha a legfõbb hatalomra vágyom, mert akkor õ maga fog számomra pártot alakítani, és ez a párt egész Magyarország lesz. Megemlékezett arról a feleletrõl is, melyet neki felszólítására adtam (azt, hogy nincs oka bennem vetélytársat látni), de azt mondta, hogy nem voltam õszinte iránta; emiatt volt lehetetlen, hogy velem egyetértésre és megegyezésre jusson; s egyedül ennek a következménye, hogy Magyarország nem tudta ellenségeit megrontani, hanem maga jutott a végromlás szélére.

Sokat és sokfélét beszélt Kossuth ebben az értelemben, és világosan láthattam belõle, mennyivel könnyebb neki a haza elvesztését az én nyakamba varrni, mintsem bûnbánón bevallani: arra csábította a nemzetet, hogy a maga törvényes igazát odadobja egy olyan eszme kedvéért, melynek megvalósításához nem volt elég ereje.

Ez a felismerés azt a végzetes kilátást nyitotta meg számomra, hogy valószínûleg nekem kell ezután a kormányzó vétkeiért bûnbakul szolgálni; de ugyanakkor Kossuth állításának képtelen volta – hogy számára (kinek fején, mint mondogatta, töviskorona volt a hatalom koszorúja) már a puszta kételkedés kijelentésem õszinteségében, hogy nem vágyom a legfõbb hatalomra, lehetetlenné tette a velem való egyetértést és megegyezést, azt ugyanis, hogy ne mondja ki Magyarország elszakadását Ausztriától –, nos ebbõl a képtelenségbõl azt a reményt merítettem, hogy Kossuth maga lesz az, aki (sajátságos logikájánál fogva) minden rám tukmált bûnét idõ jártával lassankint le fogja szépen szedegetni rólam.

Válaszomban egyes-egyedül arra szorítkoztam, hogy biztosítsam Kossuthot: akkori feleletem, melyet március elején Tiszafüreden adtam kérdésére, hogy kívánok-e kormányozni helyette – bármennyire kételkedjék is benne –, õszinte volt, és hogy meggyõzõdésem szerint Magyarország ügye aligha jutott volna idáig, ha õ nem táplál alaptalan kételyeket õszinteségemmel kapcsolatban, hanem követi azt a tanácsomat, hogy maradjon meg a nemzet alkotmányos igazának megvédelmezése mellett.

Amikor Kossuth nyilvános tevékenységének óriási sikereirõl, valamint az akadályokról, melyeken a szövetséges nagyhatalmak legyõzése hajótörést szenvedett – egyszóval a múltról kezdett beszélni, azt hittem, föltett szándéka komáromi meghasonlásunkat is szóvá tenni. Ez azonban, úgy látszott, nem állt szándékában, egyáltalán nem is volt semmilyen elõre elhatározott szándéka, hacsak az nem, hogy kipuhatolja, milyen szándékaim vannak nekem a jövõre nézve. Õ ugyanis – miután a múltba vetett visszapillantásaira az elmondott módon röviden válaszoltam – egymás után három kérdést szegezett nekem.

Elõször azt kívánta tudni, mit tennék, ha a kormány Bem altábornagyra ruházná a fõparancsnokságot.

Kijelentettem neki, hogy nem magyar embernek fõparancsnoki kinevezését ebben a pillanatban egyenlõnek tartanám tulajdon elmozdításommal a parancsnokságom alatt álló hadsereg élérõl, és menten leköszönnék; mert nekem ahhoz, hogy továbbra is részt vegyek a hadviselésben, biztosíték kell arra nézve, hogy a háborút nem fogják még akkor is, amikor már erkölcsi elõnyöket sem lehet kivívni vele, egyedül személyes – és nem nemzeti – érdekek szolgálatában tovább folytatni.

Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet õ Dembiñski hadseregének temesvári gyõzelmérõl kapott, igaznak bizonyul, ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg egyesülése a másikkal megtörténik, és ha a két hadsereg fölötti fõvezérséget énrám bíznák.

– Akkor – mondtam – támadni fogok minden erõm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen.

– És ha Temesvárnál az osztrákok gyõztek? – kérdezte utoljára Kossuth.

– Akkor leteszem a fegyvert – volt rá a válaszom.

– Én pedig fõbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.

Én komolyan vettem a dolgot, és igyekeztem õt lebeszélni róla. Módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek. Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki, hogy meneküljön. Sõt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette.

Hazafias kötelessége volt Kossuthnak, hogy 1849. április 14-i politikai tanítását visszavonja; mert azt a tapasztalati igazságot õ sem cáfolhatta meg, hogy a nemzetek, csakúgy, mint az egyének, elvesznek, ha törekvésük elérhetetlen célra irányul. Azt a célt pedig, melyet Kossuth 1849. április 14-én a nemzet törekvése elé kitûzött, õ maga sem mondhatta már elérhetõnek, hiszen közvetve kétségkívül bebizonyosodott, hogy Európa nem Magyarországnak Ausztriától való elszakadása mellett foglal állást, hanem ellene.

Azt pedig, hogy Magyarország egyedül megállhasson Ausztriával és Oroszországgal szemben, azt maga Kossuth sem hihette soha.

Bizonyság rá a sok erõfeszítés, amelyet õ mindjárt április 14-e után megkezdett és állhatatosan folytatott, hogy a nemzetet az Oroszország felõl fenyegetõ veszedelemrõl folytonos csalódásban tartogassa, ami aztán oly kitûnõen sikerült is neki, hogy egyebek közt Bem altábornagy maga is – köztudomás szerint – ebbe a csalódásba esett, és az erdélyi szorosokat elvesztette, mielõtt egyáltalán megsejthette volna, hogy veszélyben forognak.

Bizonyság rá a nemzetnek hivatalos elámításáig vitt hivalkodása Kossuthnak azzal a roppant befolyással, amelyet õ állítólag Európa politikájára Ausztria és Oroszország ellen gyakorolni képes, bár ennek – roppant mivolta ellenére – Magyarország számára nem is az Oroszország és Ausztria fölött kivívott gyõzelem lett volna az eredménye, hanem (Kossuth tulajdon szavai alapján)* csupán egy tisztességes, habár áldozatokkal járó béke a szabadság alapján.

Tehát – még Nyugat-Európa várva várt beavatkozásának segítségével is – nem gyõzelem Oroszország és Ausztria fölött, hanem csupán áldozatok árán megvásárolt béke, mely áldozatok csak a nemzet becsületébõl és szabadságából telhettek ki! (Mi egyébbõl? Talán Kossuth-bankókból?)"
http://mek.oszk.hu/04700/04739/html/gorgey2039/gorgey2039.html

Off:
Nem emlékszem, sztem a szokásos szélsõjobbos személyeskedõ sértegetésekre írhattam.
Jól tetted, h nevettél rajta, túlzásában az irónia...

Még annyit - ezt az utóbbi példát nem kellett volna részletezni, mert nem ide tartozik. Csak épp most olvastam, és ez járt a fejemben. Ráadásul fontosnak tartom. Ezen keresztül is lehet szemléltetni azt mechanizmust, ahogyan kivonja valaki magát a felelõsség alól, magyarázkodik, ürügyeket keres - a bûnsegéd mossa kezeit, az egyház mossa kezeit; nem azt mondják, hogy ha a nõ a sátánt látta a kisfiúban, akkor egy ilyen téveszme elterjedéséért mi is felelõsek vagyunk. Hogy mi, az egyház, bocsánatot kérünk a családtól, amiért egy "bárányunk", akinek a gyerekeit tanítottuk, ennyire megzavarodott. Mert õrá sem figyeltünk, és neki sem segítettünk... Igen, felelõsek vagyunk a gyerekekért, a felnõttekért, mindenkiért, aki megbízik bennünk... Sokkal egyszerûbb elsunnyogni az egészet, és még a temetést sem elvállalni :( Jaj. :(
Sajnálom hogy kifakadtam és eltértem, a film témája önmagában is elég érdekes, azon keresztül is lehet szemléltetni ugyanezt.

Persze, nyilvánvaló, hogy soha nem vagyok annyira szabad, hogy a körülményeim ne befolyásoljanak, ne motiváljanak. De a külsõ körülmények mindig csak motiválni képesek, de soha nem determinálnak. Másképp kifejezve: a külvilág, a külsõ körülményeim a kísértõ szerepét töltik be. A külvilág kísérteni képes, de soha nem veheti el a szabad döntési jogomat. Dönteni én döntök, és minden döntésemért én felelek. Akármilyenek is a körülményeim, azok soha nem döntenek helyettem; soha nem vagyok csupán dróton rángatott, élettelen báb; mindig van szabad akaratom; mindig én döntök. Akármennyire is látszik ellenállhatatlannak a külvilág, valójában soha nem az. Mindig van másfajta döntési lehetõségem, és éppen ezt fejtegette Köves Gyuri a Sorstalanságban. Azt mondta: Mindig lehetett volna másképp lépni.
Akit beszerveztek, az is mindig dönthetett volna úgy is, hogy nem lesz besúgó. Mindig mérlegelni kell, hogy a döntéseimnek mi a várható következménye. Ha nemet mondok, akkor elesek a karriertõl, a sikertõl, a biztos egzisztenciától, talán zaklatni fognak, megvetnek, talán én magam is börtönbe kerülök, talán menekülnöm kell, talán megölnek, talán bántalmazzák a családomat stb stb.
Ha igent mondok, akkor addig "csilloghatok", addig szárnyalhat a karrierem, amíg alávetem magam a hatalomnak. És ha nekik nem tetszik az, ahogy jelentek, akkor azonnal ugyanúgy üldözött leszek magam is. És ki tudja, a besúgáson kívül még mire vesznek rá? Ha bármire nemet mondok, azonnal megszûnik a jó életem, azonnal újra üldözött leszek. Fogalmam sincs, hogy meddig kell elmennem. Meddig vagyok képes süllyedni a biztonságos egzisztencia érdekében? Te is nagyon jól tudod, hogy besúgás nélkül is lesüllyed és megalkuszik az ember, behódol és gerinctelenné válik, ha a célja a biztonságos egzisztencia. Te írtad le már sokszor, hogy bizony az egész magyar társadalom behódolt és együttmûködött a Kádár-rendszerrel. És ez valamennyire tényleg így is van, még ha közelrõl nézve a helyzet bonyolultabb is. De a biztonságos egzisztencia kívánása nagyon könnyedén félresöpri az erkölcsi gátakat - és erre szinte minden nõ bizonyíték... szinte minden nõ életében eljön az a pillanat, amikor hajlandó áruba bocsátani a testét a biztonságos egzisztencia elérése érdekében. Ezt most hagyjuk, mert nem akarok visszatérni rá, pedig ez is ez alapvetõbb és mélyebb probléma, mint amilyennek tûnik.
Visszatérve az elõbbi dilemmára - az nyilvánvaló, hogy akár a besúgást, akár az ellenállást választja is valaki, nagyon sok veszély leselkedik rá. Nem lehetséges olyan döntést hozni, ahol nincs veszély, ami nem jár kockázattal és kellemetlenséggel. Eldönteni csak azt lehet, hogy vajon mit tartok mindennek fölött fontosnak - a jó lelkiismeretet, vagy a biztos egzisztenciát. Mert aszerint fogok döntéseket hozni, aszerint vállalok kockázatokat. Vagy a biztos egzisztencia megteremtése érdekében kockáztatok, vagy a jó lelkiismeret érdekében kockáztatok. A két lehetõség annyira sokszor ütközik, hogy célkitûzésként markánsan kijelöl két eltérõ életpályát. Természetesen mindkét utat elbukhatom, vagy útközben megváltoztathatom stb; de a döntéseimet mégis mindig befolyásolni fogja az, hogy mi az alapvetõ célom.

Például a fõszereplõ számára természetes volt, hogy amikor megtudta, ki a besúgója, akkor azonnal felhívta, beszélni akart vele; aztán elmondta a többieknek, aztán megírta az újságcikket; õt elég egyértelmûen a jó lelkiismeret elérése motiválta, és nem a biztos egzisztencia. A haverokat viszont, akik hallgattak, már nem a jó lelkiismeret elérése motiválta, õk inkább a biztonságos egzisztenciát célozták be.

Örülök, hogy mégiscsak elolvastad.
Ami téged érdekel, arra ezzel a filmmel válaszolok: vajon a tartótiszt, aki beszervezte a besúgót, bûnös? Igen, az.
Vajon a besúgó, akit besúgásra kényszerítenek, bûnös vagy áldozat? Áldozata a tartótisztnek, de mégis bûnös, hiszen a bûnt mégiscsak õ követi el. És vajon a tartótiszte nem ugyanígy áldozata valakinek? Lehet, hogy igen, honnan tudhatnánk, tartótisztrõl még nem láttam filmet, bár talán már készült. Könnyen elképzelhetõ, hogy a tartótiszt is áldozatnak érezte magát valami okból. És akinek õ az áldozata volt, az is áldozatnak érezte magát valami okból, és így tovább a világ teremtéséig. Ilyen logikával könnyen el lehet jutni oda, hogy mindennek az Isten az oka, mi pedig nem vagyunk felelõsek semmiért. Pedig a bûnt mégiscsak mi követjük el. Na ja, az igaz, de mindig MEG TUDJUK MAGYARÁZNI. Minden bûnre van racionális magyarázat, nem tudtad? Épp ezért a börtönökben mindenki ártatlan, hiszen mindenkinek van indoklása, erkölcsi felmentése a maga számára, hogy azt a bizonyos dolgot miért követte el.
Például, mondok egy teljesen mást, amit épp az elõbb olvastam, és teljes mértékben fel vagyok háborodva rajta: a Kaposváron brutális kegyetlenséggel megkínzott és legyilkolt kisfiú temetését a felkért tisztelendõ nem vállalta, arra hivatkozva, hogy õ fél temetést nem vállal! Racionális indoklás, nemde? A család polgári ÉS egyházi temetést IS szeretett volna, de nem kapták meg. A polgári szónok is lélektelenül darálta a szövegét, és beleszõtte azt a mondatot (most figyelj) hogy " Ez az élet rendje!" Meg van bolondulva a szónok? A parkolóban a gyertyagyújtáskor az ott megjelent pap meg azt mondta (kábé), hogy "Te mutass nekünk példát, Szita Bence!" Példát! Hát persze! Mutass utat, Bence, követünk!!! Ezek meg vannak õrülve? A gyilkos asszonyság a katolikus gimibe járatta a gyerekeit, õ maga egy szekta tagja volt, talán vallási õrületbõl ölt. Nem tudom elmondani, hogy mennyire haragszom. Erre a sok-sok "tisztességes" vallásos emberre, akik Jézusból élõsködnek. Az asszonyság nyilván csak a körülményei áldozata; a bûnsegédje is a körülmények áldozata, kényszerítették; nyilván a szekta meg az egész katolikus és református egyház is a körülmények áldozata, de soha semmiért NEM FELELÕS! (Mellesleg Kaposváron a püspököt Beton Atyának csúfolják, nyilván nem véletlenül).

Aki nem akarja vállalni a felelõsséget, az azzal takarózik, hogy õ áldozat. Mindig így van. Ez a válaszom.

Még néhány mellékes dolog. Az egyik pont hozzád kapcsolódik, mert emlékszem, te írtad le egyszer azt a mondatot (v.ny.-nak) hogy "Hugyozz a síromra, bébi!" Akkor jót nevettem rajta, de tulajdonképpen mit jelent?
A második megjegyzés már nem neked, hanem általában. Ez ugye jórészt korosztályi film, leginkább az 50 pluszos korosztálynak szól, hiszen õk átélték ezt a korszakot. '68-ban, amikor a sztori indul, már legalább 6 évesek voltak... Ehhez képest nagy probléma a hangminõség. Én ugyan hallottam, de mellettem egy idõsebb nézõ azt mondta, csak minden ötödik mondatot hallotta. Ha a film hangminõségén nem is lehet javítani, akkor is jó ötlet lenne a magyar feliratozás elkészítése. Mivel a képek elég sötétek, még az sem lenne gond, hogy netán nem látszanának a fehér betûk...
A harmadik: igen finom ötlet, hogy Cserhalmi Sára elõzõ filmjének címe: A gyalázat fénye. Ez szép önreflexió :) De öncameo is volt a filmben, hiszen a tévés riporternõ nem más volt, mint Cserhalmi Sára; az ezoterikus ingatlanos meg Paizs Miklós.
A negyedik - elolvastam a kritikákat, úgy látom, általában laposnak, felszínesnek, unalmasnak tartják. Lehet. Szerintem meg ebbõl a filmbõl is épp elég sok dolgot össze lehet szedni, át lehet gondolni; nekem bõven megérte.
Mindenesetre, azt gondolom, hogy önmagában ez a dolog, a besúgás-besúgottság létállapota nem valami különálló, egyedi probléma, amit bármi mástól függetlenül lehetne kezelni. Mármint, az nem lehetséges, hogy van egy minden tekintetben kifogástalan ember, aki véletlenül, pechjére belesodródik, belekényszerítik, de ettõl függetlenül akár még szentté is lehetne avatni. Mint ahogyan senki sem véletlenül keveredik abortuszba, nem véletlenül megy hozzá olyan férfihoz, aki veri, nem véletlenül szop faszt állásért, nem véletlenül keveredik gyerekgyilkosságba, és még sorolhatnám. Ez mind olyan dolog, amit egy hosszabb döntési sorozat elõz meg, ez mind egy hosszabb folyamat egyik (és még csak nem is végsõ) állomása. Minden nap számtalan, apró, jelentéktelennek tûnõ döntést hozunk, amik vagy gerincet adnak, vagy gerinctelenné tesznek. Az is egy döntés, hogy sunyi módon rúgom ki a beosztottamat, az is egy döntés, hogy két nõt felcsinálok, aztán egy harmadikat elveszek, mert annak lakása van, és férjként jogom lesz lenyúlni az ingatlan felét; az is egy döntés, hogy a pénztár elõtt sunyin kioldalgok a kocsiba, majd kifizetik a cechet a gyerekek, az is egy döntés, hogy belecsócsálok az áruba, talán még lopok is belõle; az is egy döntés, hogy kurvával fekszem le, miközben élettársam van, az is egy döntés, hogy a felelõsségrevonás elõl az öngyilkosságba menekülök, az is egy döntés, hogy a lebukott és erkölcsileg lenullázódott élettárstól elsunnyogok, ahelyett, hogy nyíltan tisztáznánk az egész dolgot; az is egy döntés, hogy becsukom az ajtót az elõtt, aki tisztázni akarja kettõnk dolgát; az is egy döntés, hogy a karrierem miatt nem vállalom a konfrontrációt a volt besúgómmal, hanem hallgatok, mert azzal is telik az idõ; az is egy döntés, hogy öreg koromra annak a társaságát keresem, akinek az életét tönkretettem, akibõl élõsködtem, és még csak bocsánatot sem kérek érte stb. Az élet tele van számtalan apró-cseprõ és nagyobb döntésekkel, amiért vagy vállaljuk a felelõsséget vagy sem; amiben vagy vállaljuk (az erkölcsi tartás miatt) a szembenállás kockázatát, vagy inkább pillanatnyi elõnyökért, megkönnyebbülésért gerinctelenül, sunyin megalkuszunk.
A besúgás elvállalása nem valami meteorit vagy villám, ami agyonsújt minket az égbõl, és nem tehetünk ellene semmit. A besúgás elvállalása pontosan olyan döntés, mint az élet számtalan más döntése; amiben a kezünket mossuk, mentegetõzünk, kifogásokat gyártunk - vagy felelünk magunkért (és másokért is).
Egyébként pedig - az ítélet elõbb-utóbb mindenkit utolér. Senki sem menekülhet elõle. Épp ezért kár is. "És a ki e kõre esik, szétzúzatik; a kire pedig ez esik reá, szétmorzsolja azt." "Mert ha mi ítélnõk magunkat, nem ítéltetnénk el." - akinek van füle a hallásra, az hallja...

Kell hosszá egy bizonyos IQ faktor. Ami a "senkinek" nincs. :)

No, némi meglepõdés után :) (Vajon kinek ártottam? Csak nem az ördögnek? :) Azt nagyon jól tettem:) Igazán örülök neki :) - más nicken, de folytatom :))
Szóval, ezt a filmet nagyon köszönöm a rendezõnek. Igazán hálásak lehetünk, hogy legalább ez elkészült, ha már a politika szintjén nagyban folyik is a sumákolás, a szerecsenmosdatás, legalább Cserhalmi Sárának volt annyi kurázsija, hogy nekiállt a téma feldolgozásának. És igazán remek munkát végzett. Igaz, hogy lehetne a film hibáit sorolni, de ezt most hagyjuk. A lényege az erénye.
Én négy fõ tanulságot emelek ki, amit a filmbõl le lehet vonni:

---SPOILERVESZÉLY---
1. Aki arra hivatkozik, hogy õt KÉNYSZERÍTETTÉK arra, hogy besúgó legyen, tehát valóban a saját akarata és meggyõzõdése ellenére tette ezt, de egyébként, önmaga lelkiismerete elõtt TISZTA, akkor annak egészen természetes (lenne, lett volna) hogy rögtön a rendszerváltás után kiáll a széles nyilvánosság elé és mindent feltár, vall azokra, akik õt belekényszerítették ebbe a bûnbe. A filmben ábrázolt eset azonban nem errõl szól, hanem a bujkálásról, a menekülésrõl, a hallgatásról, az önigazolgatásról. És ez nem pusztán film - a valóságban is csak LEBUKOTTAKról tudok (vagy "legyõzöttekrõl", ahogy a filmben fogalmaznak) - de valódi "áldozatokról", akik a rendszerváltás után rohanvást nyilvánosságra hozták volna azt, amire KÉNYSZERÍTETTÉK õket, nem tudok.
Ergo - mindenki hazudik, aki azt állítja, õt kényszerítették a besúgásra. Ha valóban a saját akarata ellenére tette volna, az elsõ pillanatban lerázta volna magáról ezt a bilincset, hogy felszabaduljon alóla, hiszen õ a "másik oldalhoz" tartozik, õ valójában "ellenálló", és az igazi BARÁTAI azok, akik szintén ellenálló voltak, õ az õ érdeküket nézi - ezért, az elsõ pillanatban, ahogy lehet, A VALÓDI BÛNÖSÖKRE VALL. Azokra, akik õt kényszerítették. DE NEM EZT TETTÉK A BESÚGÓK, EGY SE! Hallgattak magukról, és hallgattak a tartótisztjeikrõl! Azokat fedezték, azokat mentegették. Vagyis NEM ÁLDOZATOK, HANEM BÛNÖSÖK. MIND, EGYTÕL EGYIG, MINDEGYIK BESÚGÓ BÛNÖS. Ha áldozat, akkor a maga áldozata, a maga lelkiismeretének foglya, és nem másé.

2. A filmet (pláne a végét) belengte a kicsinyesség, a kisszerûség (pl. amikor a fõszereplõ orra bukott az ajtó elé kirakott szemétben, aztán felegyenesedve igyekezett roppant felsõbbrendû, méltóságos arckifejezést ölteni; vagy amikor arról kérdezték, valóban ennyire összevesztek-e azon, hogy a kelkáposztafõzelékbe kell-e köménymag vagy sem; és persze a záró jelenet is ezt a kisszerû érzést közvetíti, az 56-os felkelõ bácsi megalázó jelenetérõl nem is szólva - ami tulajdonképpen sértõen gúnyos volt) - mintha a rendezõ ezt a kérdést tenné fel a film által: ENNYI LETT VOLNA CSUPÁN? Másképp fogalmazva: vajúdtak a hegyek, és egeret szültek. Még másképp fogalmazva: Apu, mégis mire volt jó ez az egész cirkusz? Mit akartatok és mit értetek el vele?
És valóban, ez jó kérdés, mert nem egyszer olvasom, hogy a magyar politika tulajdonképpen nem is a magáról a politikáról szól, hanem különbözõ módon sértett emberek sebeinek nyalogatásáról, akik nem hajlandóak túllépni azon, hogy ekkor és akkor ebben és abban a történelmi helyzetben miféle sérelmek érték õket. És ezen nem lépnek túl, és nem is lehet félreállítani õket, és az egész magyar közéletet a maguk sértettségének rendelik alá. De ebbõl mi sül ki? Miféle nagyszerû dolog? Eh. . . Vajúdtak a hegyek és egeret szültek. . .

3. A harmadik tanulság fontosabb az elõzõnél, és a következõ: AZ ÉRZÉS, AMIT ÉRZEK, AZ ÉN ÉRZÉSEM. A harag az én haragom, a bánat az én bánatom, a keserûség az én keserûségem, az öröm, a szeretet és bármi egyéb, mindenféle indulat és gerjedelem, ami átjár, ami megráz, ami felkavar, BELÕLEM SZÁRMAZIK, AZ MIND ÉN VAGYOK. Igaz ugyan, hogy objektíven a külvilág ingerel erre, és azt mondom – õrá haragszom, õmiatta vagyok keserû, dühös, csalódott, ingerült, feszült, stresszes; vagy épp õmiatta vagyok szerelmes, õ dob fel, õmiatta pörgök, izgulok, vagy épp õmiatta nyugszom meg.
De mindezt nem érezhetném, ha nem lenne bennem fogékonyság, rezonancia arra, hogy ezt átérezzem. Az érzéseim forrása akkor is én magam vagyok. Ha megváltozom, pontosabban ha megváltozik a nézõpontom, akkor ugyanarra a dologra már másképp nézek, mást érzek miatta. A saját nézõpontom pedig sohasem lehet elég objektív, hiszen mindent magamon keresztül szûrök át, az egész világot önmagammal mérem.

4. És a legfontosabb tanulság – mindenért egyedül kell megküzdenünk és mindenért egyedül adunk számot. Mindnyájan, külön-külön, egyedül fogunk elszámolni a dolgainkkal, a lelkiismeretünkkel. Most még, az életben nagyon gyakran tûnik úgy, hogy elrejtõzhetünk egy csoport közös lelkiismerete mögé ("kényszerítettek", "többmillió magyar nevében írtam") , gyakran tûnik úgy, hogy "falkában" járunk – de ezek a csoportok bármelyik pillanatban kihullhatnak, kiállhatnak mögülünk, és akkor ott állunk EGYEDÜL, és csakis egyedül, önmagunknak kell küzdenünk azért, amit igaznak tartunk. A lelkiismeretünket sem tarthatja tisztán egyetlen csoport sem.
Roppant tanulságos volt, hogy mindkét fõszereplõ mögül kihullott a baráti társaság, a "csoport", ami az identitásuk gerincét adta. És az is tanulságos volt, hogy akik kislisszoltak a fõszereplõ mögül, azok nem valamiféle bölcsesség, erkölcsi felsõbbrendûség miatt tették ezt, hanem pont fordítva. Karrieristáknak, meghunyászkodóknak, jól helyezkedõknek, cinikusoknak, kiégett lelkiismeretûeknek, közömbösöknek tûntek, nem bölcseknek, megbocsátóknak. Hiszen, ha az utóbbi eset állt volna fenn, akkor igyekeztek volna a két szembenálló, egymással küzdõ exbarátot kibékíteni; akkor mindkét felet a megbocsátásra intették volna, és mindkét felet biztosították volna az együttérzésükrõl, a barátságukról stb. De nem ez történt, hanem az, hogy mindkét fél teljesen elmagányosodott, mindkettõ körül elfogyott a levegõ, kiürült a tér, mindketten vákuumba kerültek, mindkettõt a süket közöny vette körül.
Persze, lehet ragozni ennek az indítékait, pl. Anna részérõl – de nincs mentsége sem neki, sem a többieknek. Ebben a filmben mindenki leesett a piedesztálról, az erkölcsi fölény magaslatából. Ebben a filmben nem mindenkinek volt igaza, hanem senkinek sem volt igaza.
És ezért volt lehetséges az az iszonyúan keserû, groteszk vég, hogy a magányos fõhõssel épp a legnagyobb (számára eleddig láthatatlan) ellensége akart volna összebarátkozni. Merthogy annyira jól ismeri és õt adta az élete értelmét húsz éven át.


5. Egyébként ezt ki is emelem külön tanulságként. Vannak ugyanis emberek, akik ÉLNI AKARNAK; és vannak emberek, akik KAPASZKODNI AKARNAK. Az elsõ csoport ÖNÁLLÓSÁGRA, AUTONÓMIÁRA törekszik; a második csoport FÜGGÕSÉGRE. A második csoporthoz tartozók afféle pszeudo-létezõk: nekik alig van önálló élettörténetük; azt is nagyrészt a hatalmi alá-fölérendeltség által való meghatározottság teszi ki. Õk mindent kényszerbõl tesznek, azért, mert muszáj, mert vannak olyan felsõbb hatalmak, amik ezt elvárják tõlük. De önállóan életképtelenek, nincs semmi, amit igazán akarnának, nincs semmi, amit igazán el akarnának érni. Inkább csak sok olyan dolog van, amit el akarnak kerülni (pl. a lebukást, ugye, ez volt a tartótiszt legfõbb kívánsága is). Az ilyen emberek monitorai arra irányulnak, hogy hol vannak egy másik ember személyiségében azok a gyenge pontok, amikbe belekapaszkodhatnak, amiken keresztül az energiavámpír- szívókorongjaikat a másik lelkébe mélyeszthetik, beléjük akadhatnak, mint a paraziták; és ha ez sikerült, akkor mindent elkövetnek a másik ember lerombolása érdekében, ugyanis a másik minél gyengébb, õk annál tovább élõsködhetnek rajta-belõle. Minél egészségesebb valakinek a személyisége, annál kevésbé tudnak a vámpírok beleakaszkodni és lerabolni az életét.
Nyilvánvaló, hogy egy olyan történelmi helyzetben, amikor valakit besúgásra "kényszerítettek", akkor is azokat keresték, akiknek a személyisége eleve olyan sérült volt, hogy bele tudták akasztani a maguk vámpír-szívókorongjait. És ezek után folyamatosan szívták belõle az életet, emberi roncsokat hagyva maguk után.
Csakhogy a vámpírság tovább adódik, minden vámpírt mások vérszívása tesz vámpírrá; de egyetlen vámpír sem mutogathat a háta mögé és nem mondhatja, hogy én azért szívom mások vérét, mert az enyémet is szívják. Az emberileg legyöngült, elroncsolt helyzetet akkor is erkölcstelen tovább adni, akkor is erkölcstelen másokba akaszkodni, ha az illetõ ezt a maga számára csapdahelyzetként éli meg. Ha én csapdában vagyok, akkor nem tudok kiszabadulni azon az áron, hogy valaki mást foglyul ejtek. Sõt, pont fordítva – az én kiszabadulásom egyetlen lehetséges útja az, ha másokat SZABADON ENGEDEK. Akkor, és csakis akkor fogok én magam is szabaddá válni :)
És ez az az út, amire egyik szereplõ sem lép. Ebben a filmben senki sem enged szabadon senkit. Maximum közömbösen nézi más vergõdését, legfeljebb elítéli, megveti, de nem engedi szabadon. Senki nem enged szabadon senkit, és e megvetés körbejár, mint az óra. A megvetett is megveti azt, aki õt megveti, hiszen legbelül sejti, hogy az õt megvetõ sem szabad, az is kapaszkodik. Persze a megvetéstõl senki nem válik szabaddá, hanem még mélyebbre süllyed az önmegvetésben, egészen a szánalmas halálig. Nem szabaddá válik, hiába is szónokol róla, hanem teljesen senkivé válik, abszolút nullává – és önmagát teszi azzá, önmaga mond ítéletet önmaga fölött.


Még pár megjegyzés, csak úgy:
6. A végsõ jelenet talán erre a mondásra akar utalni, hogy: "Hugyozz a síromra, bébi! "? http://rainbow.freeblog.hu/archives/2003/06/10/3271/
7. Rettenetes volt látni az elmúlt huszonakárhány év roncsolását a pesti házakon. Undorító, siralmas, visszataszító utcaképek voltak, a temetõben volt a legszebb, legélhetõbb környezet. Talán véletlenül alakult így, talán szándékosan.
Mindenesetre külön piros pont a Kádár étkezdéért.
8. Tetszett az a folyamat, ahogyan az eleinte roppantul, már zavaróan, giccsesen, "hollywoodiasan" összeszedett, jólszituált ember "szétesik", az érzelmei, indulatai szétrepesztik a kontrollált viselkedését. Nekem úgy tûnt, hogy rengeteget tanult a dologból, és azzal, hogy látszólag "szétesett", valójában csak a felvett szerepébõl esett ki, lehullott róla az az álarc, amit a külvilág kedvéért öltött magára. A végére – remélem sokkal inkább önmagára talált, sokkal közelebb került a valódi valósághoz, mint ahol az elején volt. Noha a film nem tudta pontosan átadni mindazt az érzést és megrendülést és csalódást, amin rövid idõ alatt át kellett esnie, de én remélem, hogy mindez a javára vált.
Viszont a volt besúgót a leépülés, emberi ronccsá válás, szétesés nem vezette sehová, csak a pusztulásba. Õt az õszinteség, a magával való szembenézés felemelte volna. Egy iciripicirit volt érzékeltetve, hogy õt ebben a szembenézésben, õszinteségben "A Nõ" sem segítette. Ha pedig nem segítette, akkor hátráltatta "Csak vegetatív dolgokra szorítkozzunk, kérlek. Köszönöm. " "A Nõ" is álszent, szembenézésre nem hajlandó, aki az igazság leleplezõdése elõl futva menekül, és "erõt" a többi álszent képmutatóból merít.
Ennek a szem- és gyomorforgató képmutatásnak, a szembenézésre való képtelenségnek talán a legerõsebb (bár látszólag odavetett, mellékes) jelenete a szerkesztõségbõl kirúgott munkatárs dühe volt, aki mellett nem állt ki senki (persze õ nem is kérte, hogy bárki is támogassa, hiszen magától is tudta, hogy igaza van) – aztán a fõszerkesztõ rögvest felcsattant a titkárnõ támogatásának hiánya miatt.
Tanulság – akinek nincs igaza, az rögtön szövetségesek után kutat, akik õt "betyárbecsületbõl" védik, akik együtt süllyednek vele a hamisságba; akinek igaza van, az tudja, hogy igaza van, és nem keres szövetségeseket, mert nincs takargatnivalója.

talán a nyaka köré tekeri a nyelvét...

Jó! Felmegyünk a Bazilika erkélyére, rábeszélem, hogy ugorjunk együtt, aztán úgy csinálok, mint Korovjov csinálta szegény Hontalan Ivánnal, amikor együtt kellett volna rendõrért kiáltaniuk. Vagyis én csak lendületet veszek, de nem ugrok.

Esetleg mutathatnál neki egy követendõ példát....

Igen feljárt hozzá reggelizni (értsd reggeli pálinkázni). Elmondta a híres-hírhedt Kepes-féle interjúban (amikor KA vacsorázni hívott embereket, nem emlékszem a mûsor címre már...)

Bár Bódy halála agyonbeszélt városi legenda, amirõl senki, még felesége (Baksa-Soós Vera) sem tudhatja a teljes igazságot, de pusztán logikai alapon szerintem kizárható, hogy meggyilkolták volna. A besugó múltjának viszont mégis igen sok köze lehetett hozzá, tekintve, hogy amúgy is egy érzékeny lelkû mûvészember volt (még egy alkalommal, a Kutya éji dala egyik vetítésén még találkozhattam vele), így lelkiismereti válság, plusz az ennek okán is kialakuló mély depresszió állhat az ÖNgyilkossága mögött. Tudomásom szerint sem Cserhalmi, sem Derzsi nem neheztel rá azért, mert jelentett, hiszen tudják, hogy nem feltétlenül úgy volt ez, mint azt ma már beállítani szeretnék. Én másodkézbõl például úgy ismerem Bódy beszervezésének történetét, hogy önként jelentkezett, MIELÕTTE értésére adták, hogy a büdös életben nem fog filmet csinálni Magyarországon, ha nem mond el "ezt-azt" a társaságában, ismeretségi körében lévõ, a rendszer által érdekesnek tartott emberekrõl. Márpedig, ha azok azt mondták, hogy soha, akkor azt illett szó szerint venni.

Nem ismerem a filmet, de Cserhalmi miatt egy pár szót. Bensõséges viszony fûzte Latinovitshoz is, aki szintén régóta halott. Ennyi idõ után már lehet és érdemes is feldolgozni viszonyát Bódyhoz és Latinovitshoz.
Az élõnek van lehetõsége, hogy áldozatnak titulálja magát. De arra is van lehetõsége, hogy megbocsásson a halottaknak. Minthogy az áldozatok sem mindig bûntelenek.