Ha az ember megnézi a tévéműsort, kiderül, hogy egész konkrétan eltölthetnénk az egész hetet, hajnaltól éjfélig azzal, hogy semmi mást nem csinálunk, mint a Raktárvadászokat nézzük - ami olykor Raktár-háborúk néven is fut. Non-stop, maximum reklámszünettel adja három csatorna orrba-szájba a trash reality sorozatot, amiben raktárakra licitálnak élelmes vállalkozók, majd rengeteg pénzt vágnak zsebre. Vajon miért ilyen népszerű ez a széria – és miért olyan nagy kamu?

A még 2010-ben indult, azóta már 14 évadnál és számos spin-offnál járó sorozat lényege, hogy egy tucatnyi dörzsölt, egymással versengő, de néha szövetkező régiség- vagy használtcikk kereskedő jár ki raktárárverésekre, hogy a lomok között megbúvó kincsekre találjanak. A második évad premierjét már 5,1 millió néző látta - összehasonlításként, a remekül hasító The Last of Us premierjére 4 millióan voltak kíváncsiak.

Ez a fajta kincsvadászat persze arra a nagyon is emberi, ennél fogva nagyon is gyarló vágyunkra épít, hogy micsoda klassz és izgalmas dolog

minimális erőfeszítéssel valami nagyon értékes dologra szert tenni

– ami itt szinte akármi lehet. Patinás régiségek, drága szerszámok, ritka gyűjtői darabok, extrémsport kellékek, satöbbi, amiket, hogy az értékük még nagyobb hangsúly kapjon, elvisznek egy szakértőhöz is, hogy az külön is kimondja: micsoda kincsekre bukkantak hőseink. A szakértők egyébként mondanak igazán érdekes dolgokat is, azt meg kell hagyni, szóval lehet lelkesedni. Az egyes epizódok a befektetett pénz, a nyert összeg és a tiszta profit listázásával érnek véget. Mindez persze, mint szinte minden reality show esetében, nagyrészt kamu. Több okból is.

A számok sehogy sem jönnek ki

A befektetés, nyereség, profit táblázat persze szépen néz ki, de a nyereség csak egy becsült, sokszor hasraütésre bemondott összeg – csak a legértékesebb tárgyakat becsültetik fel, de a raktárak sokszor a plafonig vannak tömve. Az erősen kétséges, hogy mindent el lehet-e ebből adni és valóban annyiért, ami elhangzik, az minimum kétséges.

A dolgok többsége évekig rohad majd a polcokon

vagy egy raktárban, és ekkor még nem vettük a költségeket. A raktárak rendszerint szétszórva vannak Dél-Kaliforniában, oda kell jutni és onnan el kell mindent szállítani, beleértve azt is, ami szemétnek minősül, hiszen az árverések célja a hasznon túl a raktárak kiürítése, hogy újra kiadhassák őket, embereket kell fizetni a pakolásért, illetve a saját boltnak is megvan a maga rezsije, alkalmazottai, akiket fizetni kell. Egy, az adás végén bedobott 1000 dolláros profit mindezek levonása után talán még a felét sem éri el - a nyomulós fiatal pár, Jarrod és Randi boltjáról például tudni lehet, hogy tönkre is ment, hiába "nyernek" majd' minden adásban sok pénzt. De nem ez az igazi kamu.

Mi van a raktárakban és mi nincsen?

A koreográfia a következő: a licitálás előtt öt percig lehet (be)nézelődni, majd a sikeres vevő elkezd mindenfélét kipakolni, értéktelen bútorokat,  ruhákat, minden kacatot, kezdi úgy érezni, hogy bebukta a vételt, majd leghátul a sarokban vagy egy fiókban valamire rábukkan, és felkiált: „Ez meg mi a fene?!”. Jön egy reklámszünet, és kiderül, egy táskányi arany ékszert, ritka sportrelikviát, első kiadású Superman képregényeket talált, ami hatalmas hasznot hoz – vagy valamit, amiről nem tudja, micsoda, de majd egy szakértő megmondja, milyen drága. Nos, ilyen nem nagyon van a való életben, az egész megrendezett. Thom Beers, a sorozat executive producere maga is bevallotta, hogy

a licitre kerülő raktárak többségében semmi érdekes vagy értékes nincsen,

így csak azokat mutatják meg, ahol van valami, amit érdemes megmutatni. És azt is elmondta, hogy ezeket ők helyezik el, bár azzal mentegette a helyzetet, hogy raktárárverésen vett tárgyakról van szó, adott esetben tényleg az vette, aki a kamera előtt megtalálja, és csak azért rendezik meg a jeleneteket és azért van a párbeszédek zöme a szereplők szájába adva, hogy a néző könnyebben kövesse az eseményeket.

Azóta az is kiderült, hogy ez sem feltétlen igaz. Az egyik első vevő, Dave Hester azért perelte be a gyártó A&E stúdiót, mert azok szerinte egész raktáregységeket rendeztek be olyan tárgyakkal, amiket már hetekkel korábban beszereztek és felbecsültettek, illetve pénzt adtak a gyengébb versenyzőknek, hogy azok olyasmit is megvehessenek, amit nem engedhetnének meg maguknak, hogy izgalmasabbnak tűnjön a verseny. A stúdió annyit reagált, hogy mindehhez joguk van, mert nem ütközik törvénybe, részben azért, mert az a törvény még a kábeltévé megjelenése előtt született, ami vicces érvelés, de Amerikában járunk. És a dolognak van egy másik oldala is, amiről nem szokás beszélni.

Miért is eladók ezek a raktárak?

A bevezetőben az hangzik el: ha egy raktárat magára hagynak, akkor a tartalma árverésre kerül. A „magára hagynak” kifejezés eleve furcsa, mintha egy szakításról vagy valamiféle tudatos döntésről lenne szó. Ezeket a raktáregységeket valójában azért bocsájtják árverésre, mert a bennük lévő dolgok gazdája valamilyen módon fizetésképtelenné vált, csődbe ment, elvesztette a munkáját, kórházba vagy börtönbe került, esetleg öreg és szenilis, ezért nem fizette be az esedékes bérleti díjat. Hogy nekik milyen érzés elveszíteni a raktárakban hagyott, akár egy életen át összegyűjtött holmikat, azt el lehet képzelni. A már idézett Thom Beers ezt így kommentálta: azért nem foglalkoznak az eredeti tulajdonosok háttértörténetével, mert

„amerre csak fordulunk, mindenhol csupa nyomorúsággal találkozunk, amibe én nem akartam belemenni”.

Nem véletlen toporog a főszereplők mögött egy rakás rosszul öltözött figura és egy csomó latin-amerikai bevándorló. Merthogy a mások által hátrahagyott filléres cuccok, amik nem kerülnek be az adásba, számukra óriás érték. Vagyis mások nyomorából született a show - akárcsak a Zálogcsillagok vagy a hihetetlenül ellenszenves Zálogkirályok -, amiben végig bűvészkednek a számokkal, és minden, amit látunk, meg van rendezve, az egész csak kamu.