Az Énidőben Kevin Hart Amber Heard nyomdokaiba lép, miközben a film komoly dolgokról (is) akar beszélni. Kritika a Netflix új vígjátékáról.
Ez a Kevin Hart és Mark Wahlberg nevével fémjelzett alkotás a sztorileírás (egy háztartásbeli apuka egyhetes kimenőt kap, és féktelen bulizásba kezd egykori legjobb barátjával), illetve a rettegő arccal teknőst cipelő főhősöket ábrázoló plakát miatt első blikkre Másnaposok-koppintásnak tűnt – és a két film között valóban sok a hasonlóság (a rokon alaphelyzet és az egzotikus állat meglovasítása mellett megvan az őrült ázsiai gazember és a más területről érkező híresember-cameo is).
Az Énidő ennek ellenére mégsem emlékeztet Todd Phillips féktelen vegasi komédiájára; és nemcsak azért, mert sokkal kevésbé vicces, és a ritmusa sem olyan jó, hanem mert
A főszerepet hozó Hart ugyanis – aki a film egyik producere is volt – kettővel ezelőtti netflixes produkciója, az Apaság nyomvonalán haladva tovább most is a családfenntartással és gyerekneveléssel kapcsolatos kérdéseket feszeget, csak kényszerű egyedülálló apuka helyett ezúttal egy ma még rendhagyónak számító családmodell megvalósítója: azaz olyan férfi, aki főállású apaként átvállalta feleségétől a háztartás gondjait és a gyerekekkel kapcsolatos teendőket, hogy a nő építhesse a karrierjét, és ő legyen az, aki anyagilag támogatja a családot.
Innen Magyarországról nézve egészen pezsdítő látni, hogy az Énidő a poénjaival nem arra megy rá, hogy főhősünk milyen beszólásokat és savazásokat kap emiatt, sőt, többször is megerősítik,
milyen tiszteletre méltó és kifejezetten férfias dolog, amit tett és tesz
(hiszen valójában nem az az igazi férfi, aki megoldja, ha lefagy a számítógép, csöpög a csap vagy lapra szerelve érkezik a bútor, hanem aki azon a téren támogatja a családját, ahol kell).
Hart filmjének mondanivalója tehát tényleg az, amit már a címben is megfogalmaztak: hogyan lehet megvalósítani, hogy minden családtag jól érezze magát a családi munkamegosztásban, hogy a háztartásbelinek is jusson néha egy kis énidő, illetve hogy az a fél se érezze rossz szülőnek magát, aki egész napos elfoglaltságot igénylő munkája miatt kevesebbet van a gyerekekkel. A fizetések amerikaitól való elmaradása miatt nem minden országban olyan elterjedt az a modell, hogy az egyik szülő főállású anyuka vagy apuka, de mivel szinte mindenhol van valaki, aki többet vállal az otthoni teendőkből, ezzel az alaphelyzettel kifejezetten könnyű azonosulni.
Hogy mi az akadálya annak, hogy az Énidő ezzel az üzenettel egy, a komoly mondanivalót az azt feloldó poénokkal vegyítő, a szó nemes értelmében vett felnőtt vígjátékká váljon?
Az, hogy az elsősorban a Derült égből Polly, a Spancserek és a Miért pont ő? író-rendezőjeként (egyik sem a legjobb ajánlólevél) ismert John Hamburg ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy a komoly témát rendszeres időközönként a pisi-kaki-hányás szentháromságában mozgó poénokkal lazítsa.
„...az érzelmesebb pillanatokat szendvicsként fogják közre a viccesebbnek szánt momentumok…”
– írta szerzőnk a már említett Apaság kritikájában; és ez erre a filmre is áll, annyi változtatással, hogy az igényes vígjátéki pillanatokat megemésztett, majd valamilyen formában már kiadott szendvicsként fogják közre a féktelenül viccesnek szánt momentumok. De a másik ágyára szarás, a grillparti szétokádása vagy a medencébe pisilés nem igazán illik a már említett alaphelyzetből kibontott bonyodalomhoz, ahogy a Másnaposokból ismert motívumok ismételgetése sem.
Ami nagy kár, mert Kevin Hart az évek során levedlette a rá korábban jellemző ripacskodást, és – amikor épp nem kell sugárban hánynia vagy egy sztentorit fingania – tisztességes alakítást nyújt, ahogy Mark Wahlbert is szerethető a szabadnak és lazának tűnő, de 44 éves létére felnőni képtelen felelőtlen jó barát szerepében.
