Az HBO minisorozata két veterán titkosügynökről szól, akik annyira hülyék voltak, hogy megbuktatták Nixon elnököt, avagy a Watergate-botrány mentálhigiénés megközelítésből.
Az 1960-as évekre és a 70-es évek elejére nem igazán lehet büszke az Egyesült Államok. A vietnámi háborúról már tudni lehetett, hogy csak további súlyos vérveszteséget és presztízsvesztést jelent, a CIA Latin-Amerikában sorra vezényelte le a véres puccsokat, odahaza egymást követték a politikai merényletek és a polgárjogi mozgalmak sárba tiprása, a Watergate-botrány eredményeként pedig megtörtént, ami addig soha: egy hivatalában lévő elnök kényszerült lemondásra. Ráadásul az egészet saját emberei ostobaságának és hozzá nem értésének köszönhette – ezt meséli el A Fehér Ház vízszerelői című új HBO-sorozat.
Nixon elnök paranoiás volt, azt gondolta, hogy annak idején Kennedy piszkos módszerekkel nyert ellene még 1960-ban, így amikor 1968-ban végre ő került hatalomra, úgy döntött, bármilyen eszköz megengedett, hogy megvédje elnökségét. Itt jött képbe a bukott CIA-ügynök E. Howard Hunt (Woody Harrelson), aki korábban többek között Dél-Amerikában hajtott végre titkos küldetéseket, kérdéses eredménnyel, és a bukott FBI-os G. Gordon Liddy (Justin Theroux). Aki masszív Hitler rajongó volt, de erről majd később. Első titkos megbízásuk Daniel Ellsberg, az ún. Pentagon-iratok kiszivárogtatója – az ügyről szólt A Pentagon titkai (2017) című film – lejáratása volt, ekkor kapták a „vízszerelők” nevet, de ők és a velük dolgozó kubai emigránsok gyakorlatilag mindent elbaltáztak.
Egy normális rendszerben elzavarták volna őket a vérbe, de ők felfelé buktak.
Nixon újraválasztási kampányában kaptak titkos szerepet: a politikai ellenfelek lejáratása, megfigyelése és ellehetetlenítése volt a feladatuk.
Mint tudjuk, ebből lett a Watergate-botrány, az elbaltázott betörés a Demokrata Párt irodájába. A vicc az, hogy a menet közben újraválasztott Nixon olyan hatalmas fölénnyel nyert, hogy eleve nem lett volna szüksége ilyen módszerekre, így viszont kénytelen volt lemondani, annyira nyilvánvaló volt az érintettsége. Utódja, Gerard Ford azonnal elnöki kegyelemben részesítette a „nemzeti egységre” hivatkozva, az ügy többi szereplője pedig letöltendő börtönbüntetést kapott.
Már csak a hülyeségük miatt is megérdemelték,
a sorozat pedig ennek a monumentális ostobaságnak állít emléket. A dologból Hunt valamivel jobban jön ki, őt összetett egyéniségként ismerjük meg, akinek vannak jó vonásai is, akiből néha kibújik a profi ügynök is, csak nem elég hosszú időre, hogy hatással legyenek az eseményekre. Ő családapa egy szerető, nála jóval okosabb feleséggel (Lena Headey), akiről már az elején tudatja velünk egy lazán odavetett felirat, hogy szintén CIA ügynök, négy gyerekkel, és az azokkal járó problémákkal.
Liddy más tészta, ő egy pszichopata, aki alig várja, hogy azt parancsolják neki, hogy megöljön valakit, de valójában csak egy ostoba amatőr, akiben tombol az indulat, és emiatt hibát hibára halmoz, másokat is magával rántva. Nem mintha a felettesei okosabbak lennének nála, de ez most az ennek a két férfinak a története, akikben meglepően sok közös vonás van. Elit ügynököknek tartják magukat, akik elit ügynökökkel haverkodnak, akiknek közös titkaik vannak, akik ugyanazokat utálják és ugyanazokon a vicceken röhögnek. Számomra
a sorozat ennek a félresikerült férfibarátságnak a története,
ahol mindketten a legrosszabbat hozzák ki a másikból, miközben minden kudarcért a másikat okolják, de az egészet azonnal elfelejtik, ha csak egy icipici sikerélményük is lesz. A legszebb pillanatuk az, amikor Hunték vendégségbe mennek Liddyékhez, ahol a házigazda váratlanul Hitler beszédeket kezd bömböltetni a lemezjátszón, a vendégek pedig nem akarnak hinni a fülüknek – Hunt a nácik ellen harcolt a világháborúban, felesége a németek által elrabolt műkincsek visszaszerzésén dolgozott. Mégis maradnak, és bár szemükben ott a döbbenet, udvariasan mosolyognak, még azután is, hogy Liddy egy pisztollyal kergeti el a szomszéd gyerekeket.
Ha a karakterek kissé karikatúrának tűnnek, az azért is van, mert nehéz elhinni, hogy valaki egy ilyen szakmában ennyi elképesztő hibát halmozzon egymásra, pedig hőseink tényleg ezt tették – maga a híres Watergate-betörés is csak negyedszerre jött össze, hogy aztán azonnal lebukjanak. Most még viszonylag az elején vagyunk, a minisorozat öt epizódjából csak kettő ment le, mivel az HBO MAX-nál úgy döntöttek, elég hetente egy részt feltenni, de A Fehér Ház vízszerelői
az elmúlt évek egyik legjobb politikai szatírája,
ráadásul a készítők mindent megtesznek, hogy főhőseink alkalmatlanságát kiaknázzák és gúny tárgyává tegyék.
Az persze nem lenne feltétlen szimpatikus, ha az egész csak a gúnyolódásról szólna, ezt David Mandel rendező is tudja, így Hunt családjáról is eleget tudunk meg ahhoz, hogy ő ne csak komikus, hanem tragikomikus karakter legyen, kérdés, hogy a valóságban is elképesztően ellenszenves, szabadulása után is politizáló Liddyvel mit kezdenek majd. Mellesleg ő volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó társai ellen vallani, így a leghosszabb büntetést kapta.
Értékelés: 9/10
