Húsz éve mutatták be a Tétova tinédzsereket, amely időközben nemzedéki kultuszfilmmé vált. Nem volt egyedül, a 90-es évek második felétől sorra készültek az olyan filmek, amelyekben máshogy lázadtak a fiatalok, mint az elődeik. Ide sorolható a Kölykök (1995), az Elátkozott generáció (1995) és Donnie Darko (2001) is.

A helyüket kereső, a felnőttek világát elutasító tiniket persze nem a 90-es években találta fel a mozi, először a 2. világháború után, az 1950-es években tűntek fel, amikor a nagy társadalmi változások közepette az idősebb generációk attól tartottak, hogy a „vad fiatalok” nem azt az utat követik majd, amit ők kijelöltek a számukra. Erre a morális pánikra reflektált 1953-ban Benedek László filmje, A vad, amely a motoros bandákkal, a fiatalok lázadásával és ennek társadalmi okaival foglalkozott, bemutatva közben a velük szemben álló intoleráns, a kispolgári konvencióktól eltérő viselkedést gyűlölő közösséget. A dráma, amely Marlon Brandót sztárrá tette, az Egyesült Királyságban 14 évig tiltólistán volt. A cenzorok attól tartottak, hogy a film az erőszakot és a fiatalkori bűnözést vonzóvá teszi, és hatására a fiatal nézők is a bűn útjára lépnek.

Ausztráliában az 1955-ös Tábladzsungelt tiltották be hasonló indokokkal. Richard Brooks filmjében egy tengerész veterán tanárnak áll New York egyik legkeményebb iskolájában, és alaposan meggyűlik a baja a diákokkal. A film bírálói attól féltek, hogy a gyerekek ötleteket kapnak belőle, és ők is fellázadnak majd a saját tanáraik ellen. Ugyanebben az évben mutatták be a Haragban a világgalt (eredeti címén: Ok nélkül lázadó), amely nemzedéki ikonná tette James Deant. Karaktere elutasítja a kortársai életstílusát, helyette beleveti magát az alkoholba és a bűnözésbe.

A látszat ellenére azonban ezek a filmek a fináléra mindig megerősítik a fennálló rendet. A Tábladzsungel két fő bajkeverőjét saját társaik közösítik ki, James Dean lázadó figurája pedig valójában a családi boldogságra vágyik – azzal ér véget a történet, hogy bemutatja a barátnőjét a szüleinek. És még a Brando által alakított bandavezérről is kiderül, hogy képes romantikusan érzékeny lenni.

Az ifjúsági filmekben később is megmaradt az a trend, hogy az eltévedt bárányok a fináléra visszatérnek a nyájhoz. A Nulladik óra (1985) gót stílusban öltözködő, kényszeres hazudozó Allisonja engedi, hogy a gazdagabb és népszerűbb diáktársa átalakítsa a külsejét, és így már fel tudja hívni magára az iskola sztársportolójának figyelmét. A csaj nem jár egyedülben (1999) a képzőművész pályára készülő aktivista Laney ragaszkodik az elveihez, de a szemüvegét és a festékfoltos overálját eldobja, amikor végül összejön a focicsapat kapitányával, és közben úgy érzi magát, mint „Julia Roberts a Micsoda nőben”.

Ekkoriban azonban már a kisebb költségvetésű, független filmekben bemutatkoztak azok a fiatalok is, akik konformizálódás helyett megtestesítették az X generáció kollektív kiábrándultságát és kétségbeesését. Ez az életérzés a korszak cinizmusából fakadt, a fiatalok úgy érezték, hogy szüleik generációja, a baby boomerek, akik annak idején, a 60-as, 70-es években a társadalom megváltoztatására esküdtek fel, lemondtak erről az „utópikus álomról”. Példájuk azt üzente, hogy

nincs értelme megpróbálni megváltoztatni a rendszert, az egyedüli motiváció az önérdek lehet, a domináns politikai erő Amerikában pedig mindig is a materializmus lesz.

Így aztán azok a fiatal filmesek, akik a szüleik példáján azzal szembesültek, hogy az idealizmus zsákutca, a nihilizmus leképezését tették meg alkotói hitvallásuknak.

Todd Solondz volt az egyik első képviselője ennek a szemléletnek. Első filmje, az Isten hozott a babaházban egy olyan tinilányt mutat be, akit a környezete kiközösít és gúnyol, a saját szüleit is beleértve, sőt még maga a rendező is a szatíra lencséjén át mutatja be a kálváriáját. Megvan ez a nihilizmus a Kölykökben is, amit ugyan az ötvenes éveiben járó, fotósból lett filmes, Larry Clark rendezett, de az X-generációs, akkor még csak 19 éves Harmony Korine írta saját élményei alapján. A főszereplő egy csapatnyi New York-i fiatal, akiknek féktelen bulizásból, erőszakból, gördeszkázásból és védekezés nélküli szexből áll az élete. A végén, a mainstream tinifilmekkel ellentétben, senki nem kap feloldozást, de hála Clark naturalista stílusának az amatőrök által alakított szereplők nincsenek is démonizálva.

A Daniel Clowes 1997-es képregényéből adaptált Tétova tinédzserekben már ki is mondják a főszereplők, hogy miért nem tudnak vagy akarnak beilleszkedni a mainstream kultúrába. A két főszereplő, Enid (Thora Birch) és Rebecca (Scarlett Johansson) az érettségi után hirtelen űrt éreznek maguk körül, és nem mernek belépni a felelősségteljes felnőttek világába. Rebecca nem akar a szülei óhaját követve az ország másik végében egyetemre járni, inkább elmegy dolgozni. A két lány utál mindent, amit a generációjuk szeret, az iróniába és a régi lemezek világába menekülnek.

A film húszéves évfordulója kapcsán Thora Birch elmondta, mit jelentett számára ez a történet. „Úgy éreztem, a generációmra ráparancsoltak, hogy nőjön fel, árusítsa ki magát és csatlakozzon a vállalati világhoz, mert a játéknak vége. Elveszettnek éreztem magam én is. (…)  Kapcsolódni tudtam Enidhez, sok olyan dolgot mondott ki, amit én is ki szerettem volna mondani.”

A Tétova tinédzserek forgatókönyve teljesen elütött azoktól a történetektől, amiket akkoriban felkínáltak neki, de még a korszak másik ikonikus filmjével, a Spinédzserekkel is teljesen szemben állt. Az Alicia Silverstone főszereplésével készült vígjáték sokkal jobban megtestesítette az amerikai kapitalizmus ideáljait. Innen nézve különösen pikáns, hogy még Silverstone neve is felmerült a Tétova tinédzserek főszerepére, hogy könnyebb legyen eladni a filmet. Terry Zwigoff rendező végül öt éven át küzdött, hogy megvalósulhasson a saját verziója. Arról, hogy miért tudta ilyen nehezen átvinni az akaratát, így nyilatkozott még a bemutató idején:

A legtöbb sikeres ember Hollywoodban vagy bármilyen üzletben nem különc. Nem tudják megérteni azokat a karaktereket, akiket felvonultatunk a filmben, a kívülállókat és az elidegenedetteket.”

Vannak persze kivételek is, Gregg Araki „tinédzser apokalipszis”-trilógiájában nincs jelen a nihilizmus, legalábbis a rendező szerint. Nála is a céltalan és zavart fiatalokon van a fókusz, akik megpróbálják kialakítani a saját szubkultúrájukat, de Araki a saját tapasztalatait is belefűzi a témába. A melegsége miatt ő mindig is a partvonalon kívülinek érezte magát, de otthonra talált ezekben a szubkultúrákban. Szereplői hiába mozognak a bűn világában, mint az Elátkozott generációban, lélekben idealisták. Araki szerint valahol mélyen minden filmje romantikus. „Minden karakterem lelki társra vágyik, vagy egy szebb holnapról álmodik. Kapaszkodnak valami reménybe, ahelyett, hogy azt mondanák, minden el van cseszve, mi értelme van egyáltalán próbálkozni?”

Egy másik fontos jellemzője Araki és Korine filmjeinek, illetve a Tétova tinédzsereknek vagy a Macaulay Culkin-féle Party szörnyeknek, hogy a kívülálló fiatalok nincsenek egyedül, megalakítják a saját közösségeiket. Korábban a mainstream filmekben a különcöket mindig magányos szerencsétlenekként mutatták be. „Bennünket elidegenítettek a tömegkultúrától, ezért kialakítottuk a választott családunkat”, mondja Araki a saját élményeiről, és ennek a választott vagy „talált” családnak a koncepciója megjelenik az X generáció filmjeiben is a nukleáris család elutasításával párhuzamosan. A Tétova tinédzserek két főszereplőjének kapcsolata is erre a dinamikára épül. A lányok a „talált családjukban” érzik jobban magukat, mert a világnézetük annyira különbözik az idősebb generációkétól, hogy kommunikálni is alig tudnak a „hagyományos” emberekkel.

Hála ezeknek a független tinifilmeknek (ide sorolható még Richard Kelly kultikus Donnie Darkója), ma már sorra készülnek a Hollywood által korábban marginalizált kívülállókat fókuszba helyező empatikus alkotások, kezdve az Oscar-jelölt Lady Birdtől a Nyolcadik osztályon át az Éretlenségiig. Igaz, a közösségi média térhódításának köszönhetően a kívülálló fogalma mostanra teljesen megváltozott. A TikTokon és a hasonló platformokon mindenki megtalálhatja a saját közösségét a tini boszorkányoktól a punkokon át az e-girlökig.

Aki ma eltér a normától, az garantáltan nem fogja olyan egyedül érezni magát, mint 20 éve,

és ennek megfelelően a mai tinifilmek se annyira karcosak és nihilisták.

via: BBC