Piszkos Harry akkor vált a mozinézők kedvencévé, amikor a maihoz hasonló polgárháborús hangulat uralkodott Amerikában.

Amikor 1971-ben a mozikba került a Piszkos Harry, nem egy kritikus aggályoskodott a Clint Eastwood által megformált karakter öntörvényűsége miatt. A kor egyik legnevesebb filmkritikusa, Pauline Kael a New Yorkerben azt írta, a rendőrthriller műfajában „mindig is megvolt a fasizmus lehetősége, és ez most végre felszínre került”, a film pedig „híján van a morálnak”. A másik tekintélyes ítész, Roger Ebert szerint „a film fasiszta erkölcsi pozícióba helyezkedik. Efelől semmi kétség.” A Piszkos Harry ellen a 44. Oscar-gálán feministák tiltakoztak. Hiába nyilatkozta a film rendezője, Don Siegel, hogy ő maga liberális és balra hajlik, Eastwood pedig inkább jobbra, különben is, „bajban vagy, ha olyan filmet csinálsz, ami biztonságos”.

A Piszkos Harry megjelenése óta eltelt 50 évben a film státusza csak emelkedett. Fenn van mindenféle listán, szép értékelésekkel büszkélkedhet a Rotten Tomatoes vagy éppen a Port.hu felületén. John Milius, a forgatókönyvíró egyenesen nagyobbnak nevezte A keresztapánál, amivel talán lehet vitatkozni.

Fél évszázaddal később nem is az érdekes, hogy vajon fasiszta, immorális vagy éppen önbíráskodó értékeket közvetít a kiábrándult, cinikus rendőrnyomozó alakja, hanem az, hogy miért volt ilyen kelendő ez a történet 1971-ben.

Harry Callahan detektív igazi keményfiú, a John Wayne-féle westernhősök leszármazottja, aki folyton morgolódik a hippik meg a csavargók miatt, és főleg azért, mert úgy látja, a törvény a bűnözőket védi. Az ő igazságérzete és a rendpártisága túlszárnyalja az államét, 44-es Magnumja nyomán úgy terülnek el a sorozatgyilkosok, erőszakolók, bankrablók és terroristák, mint egy sor dominó. Ha valaki kap egy golyót a vállába, de még piheg, akkor hősünk megáll felette, és elmondja a vagány, de előre betanult szöveget:

„Tudom, mire gondolsz. Hogy hatot lőttem-e, vagy csak ötöt. Őszintén bevallom ebben a zűrzavarban én sem számoltam. De öcsém, ha ebben a 44-es Magnumban van még egy töltény, az leszakítja a fejedet. Tedd fel magadban a shakespeare-i kérdést: lenni vagy nem lenni?”

Harry olyan kib*szott hidegvérű és vagány ebben a jelenetben, hogy el is felejtjük, hogy simán agyonlőtte volna a szerencsétlen feketét, ha tényleg benne van a hatodik golyó a tárban. Mondhatnánk, hogy a Piszkos Harry félreértett antihős, olyan elrettentő példa, mint Patrick Bateman, Jordan Belford vagy Bane – de érezzük, hogy ez más. Itt egy rendőrt látunk, aki bármilyen brutalitásra képes, hogy megmentsen egy ártatlan embert – és lehet helyes –, de közben nem teszi fel a kérdést, hogy ha az igazságszolgáltatás hibázik, akkor vajon ő nem fog-e még súlyosabb hibákat elkövetni, miközben Magnummal a kezében osztja az igazságot San Francisco zűrös utcáin.

A rendező előtt talán egyértelműbb volt Piszkos Harry árnyoldala, mint a színész előtt. Siegel arra a kérdésre, hogy a főhős rasszista-e, igennel válaszolt. „Egy rasszista s*ggfej, aki mindenért a feketéket és a spanyolajkúakat okolja.”

Az biztos, hogy Clint Eastwood komolyan gondolta a szerepet, és máig ki lehet hozni a sodrából, ha valaki politikai kritikát fogalmaz meg a Piszkos Harry kapcsán. Volt, hogy Harry önbíráskodását a szövetségesekhez hasonlították, akik elítélték a nácikat a nürnbergi perben. „Ez nem fasizmus, ez a fasizmus ellentéte.”

Egy zűrös korszak filmje

Clint Eastwood a Dollár-trilógia óta a filmtörténet élő klasszikusa, de ez nem volt mindig így. A hatvanas évek elején Steve McQueenhez hasonlóan a televízióban próbálkozott sikereket elérni, gyakran úgy érezte, hogy nincs belépője a szabadelvűek uralta Hollywoodba. Az 1964-es Egy maréknyi dollárért – na, meg a két folytatás – csinált belőle mozifilmsztárt.

Ez a korszak csak utólag látszott a béke és a virágos filozófiák éveinek. Az esti híradókkal a vietnámi háború erőszakos képei beköltöztek a nappalikba, a polgárjogi gyűlések és a háborúellenes tüntetések olykor erőszakba torkolltak, 1968-ban – miként azt A chicagói hetek tárgyalása megidézte – a rendőrség verte szét a békésen demonstráló baloldali tüntetőket a demokrata gyűlés idején. A bűnözés, ha nem is emelkedett, de láthatóbbá vált a tömegmédián keresztül, és az emberek nyugalomra vágytak. Sokan – miként most – visszasírták az ötvenes évek unalmas jólétét, amelyet David Lynch olyan nyomasztónak festett le a Kék bársonyban. Janis Joplin, Jim Morrison és Jimi Hendrix drogtúladagolásban meghalt, a Beatles feloszlott, a Manson-gyilkosságok nyomán a hippi éthosz elfogyott.

1968-tól már Richard Nixon volt az amerikai elnök, aki a „néma többséghez” intézte a szavait, amely

nem több szabadságra, lebegésre és szexuális devianciára, hanem rendre vágyik.

Amely megrettent attól, hogy a kultúrát elfoglalta a „fiatalságkultúra”, és a Who azt énekelte, hogy „reméli, hogy meghal, mielőtt megöregedne”.

A Piszkos Harry nézőszámai azt igazolják, hogy ez így volt. Callaghan detektív fogai között mormogott szidalmai a rendőrség gyengeségére, határozatlanságára, az igazságszolgáltatás tehetetlenségére nyitott fülekre talált. 1966-ban egy mérföldkőnek számító per után a rendőrség bevezette a „Miranda-jogokat” és a „Miranda-figyelmeztetést”, ami a jól ismert szöveget tartalmazza arról, hogy az elfogottnak joga van a hallgatáshoz, és bármi, amit mond, felhasználható ellene a bíróságon.

Véletlen lenne, hogy Piszkos Harrynek esze ágában sincsen efféle „baromságot” recitálni a bűnözőknek?

Inkább odapuffant vagy bever egy gyomrost. Sőt, habozás nélkül megkínozza a főgonosz Scorpiót – aki a hippik békejelét viseli az övén, és pont úgy öltözik, mint a kampuszok szabadelvű tüntetői –, hogy kiszedje belőle az áldozata hollétét.

A végén Callaghan eldobja magától a jelvényét is: vagy ő, vagy a rendszer – a kettő nem fér meg együtt. Hogy ez pontosan mit jelent, azt a nézőre bízza a rendező.

Csakúgy, mint ma, amikor a társadalmak régóta nem látott polarizáltsággal küzdenek, és az emberek egyre gyorsabb tempójú változásokat látnak, és megroppant a hagyományos politikába, bíróságokba, médiába és intézményekbe fektetett bizalmuk, Callaghan nyomozó magatartása egyszerűbb és hatékonyabb módszernek tűnik egy város tisztán tartására. Akkor is, ha gyakran éppen rendőri túlkapásokról szólnak a hírek.

Quentin Tarantino egyszer azt mondta a Piszkos Harryről, hogy imádta, de meg is rettent tőle. Cinema Speculation című könyvében pedig egész fejezetet szentelt neki, amiben kiállt amellett, hogy a filmet túlzás (annyira) fasisztának nevezni, de azt hozzátette: ez egy reakciós film.

„A Piszkos Harry hangot adott ezeknek a félelmeknek, elmondta, hogy helyénvaló így érezni, és adott egy hőst egy 44-es kaliberű fegyverrel, aki megharcol értük.”