Mindig voltak rendezők, akik meg merték lépni azt, amit mások nem, akik letértek a kitaposott ösvényről és utat mutattak a következő generációknak, legyen szó sci-firől, horrorról vagy épp egy gyilkossággal vádolt nyúlról.
1. Tizenkét dühös ember (1957)
A tárgyalótermi drámák logikusan magára a tárgyalásra, a vád és a védelem összecsapására helyezik a hangsúlyt, miközben a végső döntést – legalábbis Amerikában – hozó esküdtek legfeljebb statisztának vannak. Reginald Rose színpadi művének adaptációja, Sidney Lumet rendezésében igazi kamaradarab, amiből a maximumot hozzák ki: az esküdteknek egy látszólag egyszerű ügyben kell dönteniük, hiszen számtalan bizonyíték szól a vádlott ellen. Ám egyikük (Henry Fonda) úgy érzi, talán túlságosan is egyértelműek a bizonyítékok, érdemes lenne felülvizsgálni őket. A film, akkori mértékkel meglepően nyíltan és szokatlan módon beszél
a legtisztességesebb polgárokban is ott élő előítéletekről,
és szintén szokatlan dramaturgiai eszközként használja az emlékezet szubjektivitását – nem teljesen függetlenül az előítéletektől. Lumet munkáját ma is gyakran veszik elő az üzleti iskolákban és különféle workshopokon, hogy a csoportdinamikát és a konfliktuskezelési technikákat illusztrálják vele.
2. Észak-északnyugat (1959)
Cary Grant volt Alfred Hitchcock kultuszfilmjének főhőse, egy reklámcég vezetője, akit összekevernek egy szövetségi ügynökkel, így egy ellenséges kém csatlósai hajszolják végig az egész országon. Útközben találkozik egy fiatal nővel (Eva Marie Saint), aki segítségére lesz abban, hogy tisztázza a nevét, és bebizonyítsa, hogy csak egy bábu egy nagyobb összeesküvésben. A repülő által üldözött Grant ikonikus jelenete a maga idejében elképesztő újítás volt – még az újításokat előszeretettel alkalmazó Hitchcock részéről is. Hogy az élmény még lenyűgözőbb legyen, a rendező Hitchcock ragaszkodott a Paramount VistaVision szélesvásznú képarányához, az eredmény pedig megdöbbentő volt a kor nézőinek. A film pusztán ezzel az egy jelenettel újraírta az akció-thrillerek szabálykönyvét, innentől mindenki arra törekedett, hogy legalább megközelítse a kultikussá vált jelenetsort. A legfőbb utánzók a James Bond-filmek lettek, amik ily módon „Hitchcock köpenyéből bújtak ki”.
3. Van, aki forrón szereti (1959)
Fanfare d'amour egy 1935-ös francia vígjáték, amiben két munkanélküli zenész utolsó lehetőségként nőnek öltözve jelentkezik egy női zenekarba. Billy Wilder 1959-es örök klasszikus amerikai feldolgozása annyit csavar a dolgon, hogy a két női ruhát öltő pasas, Tony Curtis és Jack Lemmon a maffia elől menekül, így keverednek a zenekarba, amelynek énekesnője pedig nem más, mint Marilyn Monroe. A könnyed vígjáték számtalan tabunak ment neki, a legfontosabb nyilván a nőnek öltözött férfiak esete, ami
az akkori, meglehetősen bigott Amerikában rendkívül merésznek számított.
Az is meglepően pikáns fordulat volt, hogy Monroe karaktere stresszoldóként alkoholizál, amit abszolút természetesként fog fel a történet.
A film az AppleTV-n nézhető meg
4. Arábiai Lawrence (1962)
Kis túlzással mondhatjuk, hogy David Lean volt korának Steven Spielbergje, annyi hátránnyal, hogy ő angol volt, és jóval kevesebb filmet csinált. Az első világháború egy kevésbé ismert színterére, az Arab-félsziget zavaros viszonyai közé visz el ez a hétszeres Oscar-díjas, lélegzetelállító látványvilágú, epikus történelmi film. A történet hőse a valóban létezett T. E. Lawrence (Peter O'Toole fantasztikus alakításában) a brit hadsereg térképész hadnagya az első világháborúban, aki mintegy véletlen kerül az oszmán birodalom ellen lázadó arab törzsek élére. Az ő feladata lett az egymással is háborúskodó arab törzseket szövetségbe kovácsolni, majd megindítani őket a törökök ellen. Mint tudjuk, sikerrel járt, és mint tudjuk, az arabok végül nem, vagy csak részben kapták meg jutalmukat a nagyhatalmaktól. Lean hihetetlen történelmi tablót rajzolt a kor adottságaihoz képest elképesztő munkával és eredménnyel.
Zenehasználata és a jelentek közötti átmenet megújítása korszakalkotónak számított,
nem csoda, hogy olyan mesterek tanultak Leantől, mint George Lucas, Ridley Scott vagy a már emlegetett Steven Spielberg.
A film az AppleTV-n nézhető meg
5. 2001 - Űrodüsszeia (1968)
Több szempontból is különleges Stanley Kubrick 1968-as kultikus sci-fije, ezek közül az egyik, hogy ha az alkotói szándék úgy diktálta, teljesen mellőzte a párbeszédet és a zenét, mint például a film elején, az ősmajmokkal, vagy a végén, a csillagkapu pszichedelikus képsora közben. Amelyben „réspásztázós” technikával készített fotók ezreit vágták egymás után, és
mainstream filmben korábban soha nem láthattunk ilyen radikális kísérletifilmes-betétet.
Az Űrodüsszeia ma már több szempontból is maga a valóság: Dr. Floyd videókonferenciája például napi rutinunkká vált a Google Meetnek és a Zoomnak köszönhetően, és akkor a napjainkban döbbenetes módon fejlődő mesterséges intelligenciáról még nem is értekeztünk.
A film az AppleTV-n nézhető meg
6. A cápa (1975)
A cápás horrorok például sosem tartoztak a filmgyártás előkelő köreihez – lásd újabban a Sharknado-szériát -, de Steven Spielberg megépített egy külön világot, a tengerparti kisvárost a maga karaktereivel, majd bedobta a sokáig láthatatlan vízi ragadozót, és megkeverte az egészet.
Ki hogyan reagál a krízishelyzetre, kiből mit hoz ki a veszély,
ezek a dolgok teszik naggyá a filmet, és persze a remekül felépített feszültség attól a pillanattól kezdve, hogy egy csinos és semmit sem viselő szőke lány megmártózik a tengervízben. A cápa megkerülhetetlen filmtörténeti klasszikus, ami nem mellesleg olyan nagyszerű karakterszínészekre épül, mint Roy Scheider, Richard Dreyfuss és Robert Shaw – utóbbi monológja a U.S.S. Indianapolis tragikus (valós) pusztulásáról a film egyik legemlékezetesebb mozzanata. Azért is emlékezetes ez a film, mert Spielberg találta fel A cápával a sztárokkal teli, kasszarobbantó „blockbuster” fogalmát – még akkor is, ha ma nem kifejezetten Dreyfuss alkatúak a sztárok -, ahol a mozijegyekből befolyó milliók mellett legalább ugyanannyit hoz a konyhára a filmmel kapcsolatos táskák, bögrék és pólók értékesítése is.
A film a Netflixen és a SkyShowtime-on nézhető meg
7. Hálózat (1976)
A veterán Sidney Lumet munkája egy amerikai tévécsatorna életébe nyújt bepillantást. Az egyik legnépszerűbb kommentátort, Howard Beale-t (Peter Finch) el akarják távolítani, mert esni kezdett a nézettsége. A kétségbeesett férfi élő adásban jelenti be, hogy öngyilkos lesz. Mivel ettől a nézettség látványosan megugrik, a csatorna vezetői elhatározzák, hogy kihasználják Beale hirtelen jött népszerűségét, és egy saját műsort adnak neki, amelyben szabadon átkozhatja a médiát. A Hálózat akaratlanul is megjósolta az ún. informatív hírek bukását, azt, hogy
a média a szórakoztatást részesíti előnyben a valódi tartalommal szemben.
A mára kissé elfeledett film, amelyet Christine Chubbuck műsorvezető élő adásban elkövetett öngyilkossága ihletett, számos Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb színésznek járó díjat Finch számára a színész utolsó filmszerepében.
8. A nyolcadik utas: a Halál (1979)
Nem Sigourney Weaver volt a legnagyobb név Ridley Scott forradalmian új sci-fijében, sőt. John Hurt vagy Harry Dean Stanton sokkal nagyobb névnek számított, és pont ezt használta ki a rendező, hogy mindenkit teljesen lesokkoljon. Igaz, a horror a sokkolásról szól, de
Scott egészen más irányba ment el.
Az asztronauták ugyanis különös tojásokat fedeznek fel, és az egyikből kikelő kisebb polipszerű lény ráugrik a Hurt által játszott Kane arcára, ahonnan le sem lehet fejteni, majd különös módon leválik onnan, hősünk pedig hirtelen újra jól érzi magát, sőt, hatalmas étvágya lesz – hogy aztán hirtelen kirobbanjon egy xenomorph a mellkasából. A váratlan fordulat nem csak a nézőket lepte meg, a jelenet többi szereplője elől az utolsó pillanatig dugdosták a lényt, hogy hiteles legyen rémült reakciójuk. Innen pedig minden átrendeződött, hogy az addig mellékszereplő Ripley legyen a sztori igazi főhőse.
9. A dolog (1982)
John Carpenter kedvenc színészével, Kurt Russell-lel készített filmje egyike korának leghideglelősebb horrorjainak, ami persze egyszerre sci-fi is. A történet egy sarkvidéki kutatóállomáson játszódik. Itt üti fel a fejét egy halálos idegen organizmus, hogy először a norvég kollégákat pusztítsa el - akiknek még volt esélye a megállítására, de jó szándékú hőseink megakadályozták őket -, majd az amerikai kutatók ellen forduljon.
Szép lassan mindenki iszonyatos halált hal, beleértve a szánhúzó kutyákat is,
és bár a dolgot végül legyőzi két túlélő, vagy sem, ezt ők maguk sem tudják, számukra sincs menekvés a lerombolt állomáson – halálra fognak fagyni, de előtte megisznak egy üveg jóféle Scotchot. Carpenter nem csak abban húzott merészet, hogy a legvégére senki sem marad talpon, a halálos idegen pedig valószínűleg győzedelmeskedett, hanem abban is, hogy a „dolgot” valójában nem mutatja meg. Mindig csak egy másik létforma alakjában vagy annak szörnyen mutálódott verziójaként látjuk, de sosem tudjuk meg, hogy ő maga milyen.
10. Roger nyúl a pácban (1988)
Robert Zemeckis történetének hőse egy rajzfilmgyűlölő magándetektív, Eddie Valiant (Bob Hoskins), aki pont egy rajzolt nyúl, Roger Rabbit egyetlen reménysége lesz, amikor gyilkossággal vádolják. Miközben Eddie megpróbálja bebizonyítani Roger ártatlanságát és megtalálni az igazi gyilkost, rájön, hogy a valódi tét a rajzfilmfiguráknak otthont adó Toon Town. A Roger nyúl a pácban volt az egyik első olyan nagyjátékfilm, amely vegyítette az élőszereplőket és animációt, amihez
számos olyan újítást alkalmazott, amely aztán a modern animáció alapjává vált
- rövidtávon pedig megnyitotta az utat a Disney legsikeresebb korszaka előtt. A film rátapintott egy erős fetisiszta vonalra is: Roger nyúl rajzolt felesége a mai napig szexszimbólum, és mivel szemfüles rajongói szerint a túlzottan telt idomú nyúlné nem visel bugyit, ez a rész lett az egyik legtöbbször megállított jelenet a filmtörténetben.
A film megnézhető a Disney+on
Forrás: collider.com
