Úgy képzelem, bár talán túl száraz, de mégis kellemesen meleg az idő, a nap hatalmas vörös korongja épp begördülni készül a távoli táblahegy mögé, Clint Eastwood elmaradhatatlan ponchójában, szája sarkában cigarillóval a verandán ül, csizmás lába a korlátnak vetve, karosszéke két hátsó lábán hintázva, szemébe húzott kalapja alól acélkék tekintetével a távolba mered. Szinte oda sem figyelve, élesre fent bicskájával komótosan almát hámoz. A bicska élén megvillan a lenyugvó nap rőt fénye. Kemény életem volt itt Nyugaton, -gondolja,- de hát a keleti partiaknak se könnyű. És a köréje kuporodó, csillogó szemű hallgatóságnak lassan, ahogyan a héja csavarodik le szerpentinként az almáról, mesélni kezd egy történetet az élet küzdelmében kőkeménnyé vált, vagy éppen megrokkant emberekről, a bűnről, egy távoli városról, és a folyóról, ami ezt a várost átszeli...
A 73 éves Clint Eastwood a klasszikus hollywoodi film egyik utolsó, még élő bölénye. Ő még végigmászott a kötelező ranglétrán, hogy állócsillaggá váljon az amerikai filmfőváros gyorsan változó egén. Szegény sorból érkezett, végzett minden alantas munkát, majd a kötelező tévésorozat, hogy aztán Sergio Leone megteremtse belőle az egyik legismertebb westernhős-mítoszt. Azóta népszerűsége töretlen, mind a szakma, mind a közönség köreiben, játszik, producerkedik, és rendez, mint jelen esetben is teszi. Mondhatjuk úgy is, Eastwood az utolsó valódi westernfilm-rendező, hiszen tulajdonképpen westerneket rendez, csak néha ezek nem a megszokott poros, düledező Saloon és Barber cégtáblákkal jelzett kulisszák között, hanem éppen mai környezetben játszódnak. Persze a hősök sem fekete-fehérek már, mint régen, Eastwood sokkal árnyaltabban rajzolja meg őket, ám ettől még valódi western-figurák ezek. Egy kemény világ sokszor íratlan törvényei által formált szereplők ők, győztesek és vesztesek egyaránt. Igazán jó hős nála soha sincs, ám aki gonosz, az eléggé az.
E szerepek megformálása komoly színészi teljesítményt igényel, és mindent ugye nem játszhat el az egyébként kiváló színész-rendező. Ezért, azt mondanám parádésan osztott szerepet, ha manapság Hollywoodban nem jelentene ez a kifejezés teljesen mást. Így azt mondom, Eastwood a legjobb színészeket nyerte meg filmjéhez: Tim Robbins (Dave Boyle), gyerekkori megaláztatásába belerokkant üveges szemű alkoholistája lerobbantsága ellenére komolyan vészjósló, Sean Penn (Jimmy Markum) olyan energiákkal rendelkezik, mint a huszonöt évvel ezelőtti isteni De Niro, és az ördögi Pacino együttvéve, az általam eddig nem különösebben kedvelt Kevin Bacon (Sean Devine) kesehajú, vékony arcú, szikár, ám szívós rendőrnyomozó-figurája viszont bizonyítja Bacon komoly színészi kvalitását. Mellékszereplőként a nagyközönség számára inkább Morpheusként ismert Laurence Fishburne, Devine társaként, komolyabb teljesítményt nyújt, mint a háromrészes cybermesében együttvéve.
Eastwood öreg rókaként nem bízott semmit a véletlenre, a kitűnő szereplőket egy sikeres bestseller alapján (Dennis Lehane-Mystic River) megalkotott forgatókönyv nyomán készült filmben alkalmazta. Olyan történetről, amely egy gyilkosság körülményeinek tisztázásáról szól, nem illik elárulni előre semmit, így annyit mondok, a vége felé komoly meglepetések érhetik az elhamarkodottan, "én már mindent tudok" jellegű mosollyal hátradőlő nézőket. A címbéli folyóhoz hasonlóan lassan hömpölygő filmben valódi emberi sorsok bontakoznak ki, a korábban átélt nehéz helyzetek bennük komoly traumákat okoznak, melyeken felülemelkedni csak kemény hozzáállással lehet, és a létért való küzdelem nem mindig az ember legjobb tulajdonságait hozza elő. E kissé közhelyszerű megállapítást a film kellő visszafogottsággal, biztos ízléssel teszi meg, a színészek árnyalt és drámai alakításának, valamint Eastwood céltudatos és realista történetmesélési technikájának köszönhetően nívós új mese keletkezett az igazáért megharcoló, immár XXI.századi western-hősről, a valódi Amerikáról, ahol a lovakat ugyan már régen autók váltották fel, de az emberek ugyanolyanok, mint a Vadnyugat legendás korában.
