Leteszi a poharat, és kopp, hallatszik. Gyanakvóan felemeli, itt valami nem stimmel, és újra leteszi – kopp, a mindenit, megint koppan. Na, akkor dobjuk le a fésűt, borítsuk fel a dobozt! Csörren és csattan. Na, akkor most már halljuk a saját hangunkat! De semmi, hiába nyílik ki a szája, hiába artikulál, néma marad. Pedig hangok áradnak mindenhonnan, a kutya ugat, fiatal hölgyecskék koszorúja halad el vihogva, és leesik egy falevél, mely földet érve felrobban. Ő felkiált, de hang még mindig nem jön ki a torkából. Itt a vég? Dehogy, hisz felébred, és minden továbbra is megnyugtatóan fekete-fehér és néma. Hazanavicius rendező is örül a némaságnak, a formai játéknak, faricskál és filmezget, közben pedig kifelejti az igazi, megfogható érzéseket. Kifelejti az embert. De minek az, ha a közönség úgyis tapsol…
A Némafilmes fekete-fehér némafilm a 21. századból. Nagyon-nagyon eredeti, igaz? Már látjuk is, ahogy hosszú sorokban kígyóznak a nézők, hogy láthassák a fantasztikus férfit, aki megküzd a hangosfilm úttörő technikájával, hogy végül az örök szerelem karjaiban leljen világraszóló boldogságra. Mert bizony, George Valentin igazi sztár, a némafilm ünnepelt nagysága a klasszikus hollywoodi időkből. A színpadon percekig tapsolják, a nők elalélnak egyetlen pillantásától, a producerek körbetáncolják. Azt tesz, amit csak akar, egészen addig, amíg az ördögi technikusok ki nem fejlesztik a hangosfilmet. Mert Őnagysága nem hajlandó átlépni a másik oldalra, ő nem cirkuszi mutatványos. Közben elszegényedik, elfelejtik, süllyesztő, viszlát. Pedig van egy nő – hát persze, hogy van –, aki megszereti, aki figyelemmel követi, aki mindig is rá vágyott. De a színészkirály nem veszi észre. Egy nőt? – ahhoz túl büszke, akkor már inkább a halál…
Teljesen mindegy, hogy 3D-s moziról vagy némafilmről beszélünk: egyik sem értékesebb a másiknál. Egy monokróm világ önmagában nem érték, ahogy a térhatás sem az. Az érték a szalag előtt és a mögötte álló fejekben van, nem a lencsékben és a milliméterekben. Az igazán értékes és izgalmas az, ami az emberhez kötődik. Mindegy, hogy ironikus színben vagy magasztos komolysággal látjuk, egy szép alkotásban mindig benne van az „Én”, de legalábbis a „Te”. Az igazán meghatározó filmélmény az, melyben saját érzéseinkkel találkozunk (benne van az Én), vagy ha nem, akkor felfedezünk valakit, aki képes hatni ránk, akit csodálni tudunk és elgondolkoztat (ez a Te). Ha ez nincs, akkor marad az Ő. Ez még nem föltétlenül baj, ettől még lehet szórakoztató egy film, de akkor az Őnek legalább egyszer meg kell mentenie a világot, de minimum álmai asszonyát. És ebből a szempontból nem mérvadó a technika, ezért lehet ugyanolyan bája Chaplin alkotásainak, mint a WALL-E című animációs filmnek. Tehát az, hogy Michel Hazanavicius némafilmet forgatott 2011-ben, nem jelent semmit. Ha így sikerül zseniálisat alkotnia, az csak hab a tortán. Mert moziba nem egy ügyes formagyakorlat miatt megyünk.
Pedig azt kapunk: formai mutatványt egy rém egyszerű, klisés és igazából érdektelen történettel. A dédapámnak valószínűleg izgalmas lenne látnia a hangosfilm előretörését, de nekünk egy erős rendezői kézjegy, vagy egy átélhető sors lenne az érdekes – nincs egyik sem. Nincs Én, alig van Te, inkább csak Ő van. Valentin pedig karakteres, vicces figura, de csak ott van, szigorúan a vásznon, és nem művel semmi olyat, ami miatt csodálnunk kéne. Ez nem Jean Dujardin hibája. A főszereplő színész dicséretes munkát végzett, igazán szórakoztató jelenség, és egész karizmatikus a kisugárzása. Mindent megmutat abból, hogyan játszik egy művész a mimikával, a gesztusokkal. Mindent megmutat a színészetből egy nem különösen izgalmas figurán keresztül. Ő valóban remekelt, ahogy a komponista is. Ludovic Bource varázslatos melódiái valódi érzéseket váltanak ki, zenéje betölti a néma teret, de jobban működik önmagában, mint a képek kiegészítőjeként. Ha ez a két ember nem alkotott volna ilyen magas szinten, unalomba fulladna a film. Igaz, a színésztársak is ügyesek, a stáb tagjai is jól játszanak a némafilm eszközeivel, de csak játszanak velük, és ott remekelnek igazán, ahol mernek szabályokat szegni. Ilyen az első bekezdésben felvázolt "hangos" jelenet is – ritka színfolt a szürke palettán.
Ezzel együtt nem rossz film A némafilmes. Még csak nem is középszerű. De azért egy kicsit értetlenkedek. Mert az eredmény nem csak néma, de színtelen is. És nem a Technicolort, hanem az emberi színeket hiányolom belőle. Egyszerűen hiányzik belőle az, ami az igazán értékes és különleges alkotásokban megtalálható. Nincs benne az Én. Mintha már nem is lenne rá szükség.
