A legjobbak egyike: Fekete Ernő

"Ha az ember borozik, gyorsan ürül a pohár..." - dalolja Szotyola, a komótos segédkertész. A thébai Agaué pedig fiát siratja, akit tulajdon kezével tépett szét. Komédiából és tragédiából egyaránt kitűnt Fekete Ernő, akit a színikritikusok a legjobb mellékszereplő díjával jutalmaztak. Mi tagadás, meglepett, hogy ez az első efféle elismerése. Jóllehet már a hetedik évadát kezdi meg a Katona József Színházban, amelynek a színészei pedig szem előtt vannak.

- Kétségtelen, hogy ez az első alkalom, amikor jött egy díjat jelentő viszszajelzés. Mégpedig azoktól, akik tollat forgatnak színház tárgyában. Ami azt jelenti, hogy a szakmának az a része, amelyet a kritikusok alkotnak, már elfogad. Vagyis számomra van súlya e díjnak. Persze ezt is a maga helyén kell azért kezelni. Megtörténhet, hogy ettől még adott esetben gyengébben szerepelek. Egyébként most a Szent György és a sárkányra, Weöres Sándor színjátékára készülünk, arra kell összpontosítanom.

- Nem gondolta úgy, hogy e díjnak már éppen ideje volt?

- Nem volt és nincs bennem ilyesféle érzés. Talán azért is, mert a társulat belső díját már háromszor megkaptam. Igaz, hogy a Katona József Színháznak van olyan, nálam fiatalabb tagja is, aki több elismerésben részesült. De nem gondolom, hogy lennének divatosabb kollégák. Inkább az a valószínű, hogy azért vetődött rájuk a figyelem, mert olyan lehetőségeket kaptak, amelyekkel bizonyíthattak. Amivel nem azt mondom, hogy én szűkölködtem a lehetőségekben.

- Vagyis nincs feltétlenül összefüggés egy-egy szakmai előrelépést kínáló szerep és annak a fogadtatása között?

- Ott volt a Walpurgis éj, avagy a kővendég léptei, amelyben bizonyos Gyurevicset játszottam. Kemény feladat volt, amelyet érzésem szerint jól megoldottam. Ám mindössze tizennégyszer ment az előadás, mert sokakat riasztott az elmegyógyintézeti környezet durvasága, nyomorúsága. Ezzel szemben gondoljon az Yvonne, burgundi hercegnőre, amelyet hosszú széria után vettünk le a műsorról. De akik a premieren nézték meg, nem azt a Fülöp herceget látták, akivé később lettem. Eleinte még igencsak messze jártam tőle. Közben eltelt egy nyár, s az évadszünet után, valamikor a negyvenedik-ötvenedik előadás táján kerültem igazán közel hozzá.

- Mitől függött az, hogy mennyire hamar érezte magáénak a szerepet?

- Azt a rendkívül sötét tónusú darabot, amelyet Venyedikt Jerofejev írt, mintegy harminc fiatal próbálta fölöttébb jó hangulatban. Míg a Gombrowicz-mű esetében keservesebb, dolgosabb próbaidőszakra emlékszem. Vagyis az esik a legnagyobb súllyal latba, milyen a félkészülés másfél-két hónapja, amelynek természetesen meghatározó alakja a rendező. Mégis ezerféle tényező befolyásolhat minket, akár az időjárás is. A színház éppen attól izgalmas, hogy cseppet sem kiszámítható. Nagyon sok befektetett munka vezethet egészen silány eredményhez.

- Azok az előadások, amelyekben a díjazott szereplései láthatók, milyen próbafolyamatban fogantak?

- Homlokegyenest más volt a két időszak. A talizmánt nyáron mutattuk be Szentendrén. Önfeledt, vidám készülődés részesei voltunk, mint ahogy szokott lenni minden szabadtéri játékon. Eleve más a szabadban próbálni, mint télen, hidegben, egy kőépületben. A magam alakítása már a premierre megszületett, később csak csiszoltunk rajta. A Bakkhánsnők pedig egészen fantasztikus élmény volt. Már az Euripidész-tragédia is olyan, hogy szinte lehetetlen vállalkozás megmérkőzni vele. S én nagyon vártam, hogy egyszer dolgozhassam Zsótér Sándorral. Hiszen jó előadásokat láttam tőle, sok jót mondtak róla a kollégák, vagyis evidens volt a várakozás.

- Nem arról volt szó, hogy már szívesen kibújt volna a társulat jellemző stílusából?

- De, arról is lehetett szó. Hogy valami egészen mást csináljak. Bár nem érzem végtére úgy, hogy szögesen eltérő lettem volna, mint addig. Még akkor sem, ha Agaué történetesen női szerep. De talán messzebb jutottam abban a tekintetben, hogy merjem önmagamat kinyitni, a legmélyebbről feltoluló érzelmeket megmutatni. Ami nálam mindig nehezen ment, a pályám legelején különösen. Amikor például a Szeget szeggel előadásában én voltam Claudio, aki a harmadik felvonásbeli monológjában a halálra készül, igencsak megszenvedtem vele. De még messzebb, még mélyebbre kellene jutnom, és jó volt Zsótérral megtenni efelé a döntő lépéseket. Lehet, hogy az évek előrehaladtával könnyebben megy.

- Ritka, hogy valaki két ennyire szögesen eltérő alakításáért kapjon díjat. S egyáltalán, hogy ennyire különböző feladathoz jusson.

- Ha nem is szögesen eltérő munkákat, de már eléggé sokfélét csináltam. Most alighanem a szóban forgó alakítások azért is kerülhettek egymás mellé, mert A talizmán új, szokatlan hangot üt meg itt, a Katona József Színházban. Sokkalta könnyedebb, szórakoztatóbb játék a korábbiaknál. Talán csak a Portugált nevezhetnénk valamiféle előzményének a műsorrendünkben. Hihetetlen siker, a nézők szinte nem hallják a szavainkat, annyira hahotáznak. Nem fogalmaznék úgy, hogy mi is ki voltunk már éhezve az ilyenre. Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem esik jól ott állni a tomboló sikerben. Színészek vagyunk, szeretjük a tapsot.