Hatvanhatban az bántotta az angolokat, hogy a szent életű BBC csak heti két óra rock'n'roll-t nyomott, így a lakosság kénytelen volt a kalózrádiókra hangolni a készülékeit. Ki tudja, mióta keringett Richard Curtis fejében az ötlet, hogy emléket állítson e közepesen nagy idők lázadó szellemű lemezlovasainak; lehet, hogy korábban valami évforduló is volt a dologban, de Curtis akkor még nem tartott ott rendezőként (noha a Négy esküvő és egy temetés vagy a Sztárom a párom forgatókönyvírójaként rég bérli a brit romkombirodalom trónját). Ma végre a Rockhajó egy tengeren üzemelő kalózrádió vidám mindennapjait tárja fel kendőzetlenül. Philip Seymouf Hoffman és Rhys Ifans hipnotikusan hanyag dj-mozdulatokkal a lemezjátszóra helyezi a vintage bakeliteket, s Anglia egy emberként perdül táncra. Sajnos ezt meg is mutatják, a bakfisoktól a nyugdíjasig mindenki rázza, a vakok ismét látnak, a balesetesek eldobják mankójukat. A másik Anglia, a karót nyelt birodalmi lépegetők hadba küldik legjobb erőiket, élükön a Benny Hillből és Hitlerből összegyúrt Kenneth Branaghgal, de ennyi jófejséggel ők sem bírnak. A film le se tagadhatná, hogy az Igazából szerelem gazdájától való. Ha egy történet túl nagy teher, elmesélek rögtön egy tucatot - ezt egyszer meg lehetett úszni, de másodszor a zenei szerkesztő sem segít Curtisen, aki ráadásul már elírta maga elől ezt a sokadalmat. Aki előző filmjében titkárnő, családanya volt vagy miniszterelnök, az most mind lemezlovas. Jófejségből mind jeles - ez afféle született lemezlovas-tulajdonság lehet.
