Uma Thurman volt már szuper exnő. A Kill Bill két része másról sem szól, mint egykori kedvese, Bill és széltoló bandája fokozatos, professzionális likvidálásáról. Jó kis táncnak nézünk hát elébe, gondolhatnánk, másfél órában élvezhetjük, ahogy az Uma Thurman által játszott G-Girl a halálba szivatja béna barátját.
A jobb híján örökös szájtátásra és nyálcsorgatásra szoruló Matt Saunders (Luke Wilson, Antal Nimród hollywoodi filmjének leendő főszereplője) és csajozási tanácsokból ki nem fogyó barátja, Vaughn (a számunkra is ismeretlen Rainn Wilson) együtt portyáznak a metrón, mikor az álruhás G-Girl-re megmozdul a kapásjelzőjük. És mit ad Isten, szerencsétlen barátunknak sikerül összehozni egy randit az ágyban tüzes titkárnő típusát megtestesítő nővel (Uma Thurmannel, ugye).
Irodanyuszi karmol
A szitkomosan egyszerű díszletek között aztán nem csoda, ha a szupernővel négy-öt rántás után összedől az ágy, Matt pedig büszkén mesélheti másnap sajgó fütyivel cimborájának az év dugását. Az illendőség kedvéért hozzátesszük, hogy a történet szerint Matt fél éve, míg Vaugn több mint három éve nem volt nővel. Az igazi ínyencfalatok persze akkor következnek, amikor a szerelembe esett szuperhősnő leleplezi magát.
A vígjátékkal hadilábon álló Uma Thurman hipersebességgel átveszi lenge, harisnyatartós G-Girl jelmezét, majd halálra vált kedvesét egészen a csillagos égig repíti. Igazi bravúrt hajt végre azzal, hogy a levegőben száguldva meglovagolja a minden férfiasságától megfosztott, kínjában visítozó férfit.
Matt aztán hamar leszáll a földre, és érdeklődése újra szöszibaba kolléganője (a Horrorra akadva filmekből ismerős Anna Faris) felé fordul, akinek még a lelkivilága is egészséges. A tündibündi Hannah-val nemhogy az ágy nem esik szét, de a szex is egy kellemes, baráti pizsamaparti. És innentől jöhet Uma bosszúállása. A Szellemirtók rendezőjének új vígjátékában viszont hiába állnak rendelkezésre a szuperhős barátnő emberfeletti képességei, G-Girl fájdalmasan gyengeelméjű csínyekkel áll bosszút exén. A film rémisztően sablonos és élettelen figurái közül meglepő módon az expasi New York-i látens buzi barátja és a szexuális zaklatás szerepét felvállaló néger főnöknője emelkednek ki.
Pedig a forgatókönyvet a Simpsons-sorozaton edződött Don Payne írta, aki a józan ésszel szembevitorlázva nem a szupernő mellett méltó szenvedését elnyerő férfiállat kálváriáját írta meg, hanem egy a hiperneurotikus barátnővel rendelkező szerencsétlen fickó szenvedéseit.
Hiába szögezett minket kiskorunkban a képernyő elé a Szellemirtók, a Schwarzeneggeres Ovizsarut is jegyző Ivan Reitman ezúttal is gagyit rendezett, de a felejthető fajtából. A Szuper Exnőm szexjelenetei pedig annyira ordítóan képtelenek, hogy értelmi szerzőjük legmélyebb szexuális élményeit valószínűleg a kishúga barbibabáival játszadozva szerezte. Nem mintha élethűséget várnánk etekintetben egy romantikus vígjátéktól, de ha már vígjáték, akkor valami olyat parodizáljon, ami emlékeztet a szexre. Akkor nevetni is tudunk majd.
A Corvin mozi kizárólag szerelmespárokból álló közönségét ez viszont egy csöppet sem zavarta a villanykapcsolás utáni lendületes smacizásban. A Szuper Exnőm helyszíni, nem reprezentatív felmérésünk szerint így minden hibája ellenére idális csajozófilm lehet.
