Kedvenc jelenetem a Gladiátor című filmben, amikor a római nép VIOLENTIA feliratú sokszorosított szórólapokat kapkod szét, röpke 1300 évvel Gutenberg előtt. Az ember nem nagyon érti, hogy Ridley Scott, mielőtt egy ilyen nagyszabású filmbe belekezd, miért nem konzultál valakivel, akinek legalább halvány fogalmai vannak a történelemről.
Mert most eljött az Exodus, Mózes derekasan rugdalja a lova oldalát, aztán fölemelkedik a nyeregben... Álljunk meg egy pillanatra. Nyeregben? Kengyellel? Ekkora költségvetés mellett nincs a stábban senki, aki emlékezne még az általános iskolai tananyagra?
Nem mondom, hogy ez volna a lényeg, ha jó film volna az Exodus, Mózes akár traktorral is művelhetné a földjét felőlem, de ha valaki unja magát a moziban, akkor minden apróság számít. Márpedig az Exodus nagyon fárasztó élmény, alig várja a néző, hogy jöjjenek a csapások vagy változzon kígyóvá a bot azon az úton, amely úgyis a Vörös-tenger kettéválásához vezet. Ridley Scott azonban sajnálatos módon beleszorult a szerencsétlenkedésbe, hogy megmutassa hőse emberi oldalát, kételyeit és nehéz perceit.
Csak hát hová lett a hőse? Russell Crowe sajnálatos módon a pocakjával van elfoglalva, Christian Bale pedig akármilyen remek színész, egyszerűen nem reprezentatív figura egy ilyen tablóban. Nagyszerű az egész színészi lénye, a zsíros haja, meg az a kis tébolyult csillogás a szemében, de alapvetően értetlenül állunk a történtek előtt. Bale magánembereket tud játszani, de hogy ez a kétségektől gyötört ember hogyan késztetett egy népet csomagolásra és pusztai vándorlásra, arra semmiféle magyarázat nincs. Aki látta a Börtönvonat Yumába című film remake-jét kettejükkel, talán tudja, mire gondolok. Bale lejátssza a csillagokat is az égről, virtuóz és gondos, elegáns és emberi, Crowe meg csak elmosolyodik, megigazítja a kalapját, és fél mozdulattal uralja a vásznat, csak ő számít.
Egyébként nem lehet panasz a színészetre, John Turturrót ugyan semmiképpen nem tenném történelmi filmbe, mert hiába tesznek olyan fáraói csíkos konyharuhát a füle mögé, attól még John Turturro marad, és ilyenkor inkább az Aidában érzem magam, mint valami színes, szélesvásznúban. A többiek közül kiemelkedik a gonosz Ramszesz, a világító szemű Joel Edgerton. Amerikában egyre többet foglalkoznak azzal a problémával, hogy miért is halványkék szemű férfiakkal játszatnak bibliai és közel-keleti hősöket, miért jobb sötétre kenni egy halom szereplő bőrét, ahelyett, hogy eleve előny volna a barna bőr a szereplőválogatáson, úgyhogy ez legyen egyelőre az ő gondjuk.
A mi gondunk a terjedelem, a sok üresjárat, a sivárság, amin a luxus-mellékszereplők, Ben Kingsley vagy Sigourney Weaver sem segítenek. A nagy jelenetek nem kellően felkavaróak, pedig nem a technikán múlik, ez nem rajzfilm, jönnek a hullámok és felborítanak lovakat, szekereket, embereket. Csodák csodájára a végén sokan maradnak életben, Mózes pedig a történet kerekdedsége érdekében megfaragja a kőtáblákat, kicsit beszól az Úrnak, aki egy Caravaggióból szalasztott gyermek. Nem tudom, hogy egy ekkora kudarc azt jelenti, felejtsük el a nagy témákat, vagy lehet újra próbálkozni, tehetségesebb emberekkel.
Remélem, az utóbbi.
