Üdítően indul a Salt ügynök, végre új ellenséget találtak Hollywoodban, szegény Salt ügynököt az észak-koreaiak vetik fogságba, közben pedig megteszik azt a szívességet ezek az ádázok, hogy azért angolul csevegnek egymással.
Üdítő a folytatás is, a megmentő seregek élén August Diehl, az a német színész érkezik, akit állítólag maga Brad Pitt ajánlott a film rendezőjének, mert olyan jó volt a Becstelen brigantykban együtt játszani vele. August Diehl ebben a filmben annyira azért nem jó, de hát nem is Tarantino a rendező. Mindenesetre Angelina Jolie viszonylag ép bőrrel, tökéletes sminkben és hófehér blúzban távozik a koreai fogságból, az egyetlen nyoma a szenvedéseinek, hogy színleg be van verve a fél szeme, úgyhogy kissé kegyetlen az érzelmes férj kérése, hogy: nézz a szemembe.
Ha a folytatás nem is olyan fényes, mint a kezdet, végül is igazán szabályos akciófilmet kapunk, már ha szabályosnak mondható, hogy egyetlen dolog számít, a tempó. A tempó viszont nagyon pontos, egy perc nyugalmat nem hagynak, hogy egy pillanatra utánagondoljunk az eseményeknek, és talán nem okozok meglepetést: erre van itt a legkevesebb szükség. Mindenekelőtt el kell hinni, hogy a lassan már egészségtelenül sovány Angelina Jolie úgy pofoz eszméletlenre négy fölfegyverzett, kiképzett, megtermett CIA-ügynököt, hogy közben a körömlakkja sem pattogzik le. El kell hinni, hogy a CIA-n belül mindenki meglehetősen balfácán, hogy a legalapvetőbb biztonsági ellenőrzéseket sem végzik el, ha valakit beengednek a központi épületbe, illetve ha valakit ügynökként alkalmaznak. El kell hinni, hogy Oroszország visszavág, és hogy az orosz ügynökök nem tudják, hogy honfitársnőjük neve nem Csenkov, hanem Csenkova, bár ezt a hibát szorgalmasan javítja a feliratokban a magyar fordító.
Ami azt illeti: én többé-kevésbé el is hittem. A legtöbb kifogás ha nem is lépcsőházi, de mozifolyosói okoskodás: amíg a film megy, addig fészkelődni kell, izgulni, hogy vajon elegendő-e befesteni Jolie ügynök haját ahhoz, hogy ne ismerjék föl a munkatársai, elismerően biccenteni, mert Daniel Olbrychski figyel arra, hogy az angol szövegben is oroszosan lágyítsa a t-ket és az n-eket. Minden előre megsejtett fordulatnál ünnepeltem magam, hogy nahát, ezt én is tudtam, a fel nem ismerteknél pedig nagyképűséggel kell leplezni a meglepetést. Pont annyit ér a film, amennyinek mutatja magát, és ez olyan filmekkel a hátunk mögött, mint mondjuk az Eredet, csodálatos erény.
