zene: Michael Giacchino
   vezényel: Tim Simonec
   kiadás éve: 2011
   kiadó: Varése Sarabande
   játékidő: 76:31


     Tom Cruise-t a kritikusok, valamint a klasszikus Mission: Impossible-széria rajongói vállvetve árasztották el kritikáikkal a folyam mozis adaptációjának történetvezetése, illetve felépítése miatt. A támadások középpontjában döntően a színész öncélúsága, egójának leplezetlensége állt, hiszen ez a fajta mentalitás teljesen ellentétes azzal, amit a tévésorozatból ismert IMF-csapattól megszokhattunk. Mindez azonban csupán az első három rész esetében figyelhető meg (melyek emellett igen kedvező bevételi adatokkal büszkélkedhetnek), a 2011-es Mission: Impossible - Fantom protokoll esetében ugyanis már nemcsak kasszasikerről lehet beszélni, hanem pozitív visszajelzésekről is. Vagyis úgy tűnik, lassan, de biztosan sikerült Cruise-nak elérnie azt, hogy elismerően beszéljenek franchise-áról, a tendencia irányáról azonban a Mission: Impossible 5 premierje után lehet bővebben beszélni - ha az is hasonló érdemeket könyvel majd el, akkor úgy fogunk járni, mint például a Halálos iramban-folyammal, amely akkor kezdett főnixmadárként szárnyalni, mikor a legtöbben már a süllyesztésre készültek. Szintén előítéletekkel övezve vethette bele magát a munkálatokba Brad Bird (aki Brian De Palma, John Woo és J.J. Abrams nyomdokaiba léphetett), hiszen bár mindenki kedvelte őt az olyan rendezései révén, mint a Szuper haver, A hihetetlen család vagy a L'ecsó, ám mivel eddig csak animációs projektek között mozgott, a szakma túl nagy falatnak vélte az újabb Ethan Hunt-kalandot ahhoz, hogy sikeresen debütáljon az élő szereplős mozik világában. Bird azonban szerencsére rácáfolt erre.

     "Tudtam, hogy ezúttal jóval tematikusabbnak kell lennem, amihez nagyobb teret is biztosít majd számomra a film" - nyilatkozta Michael Giacchino, aki a Fantom protokoll révén immáron másodjára dolgozhatott IMF-ügynökök küldetését kísérő muzsikán. A direktori székbe ugyan nem Abrams ült, de a producerek egyike ő maradt, a helyére kerülő Birdöt pedig nem kellett győzködnie Giacchino rátermettségéről, hiszen korábban A hihetetlen család és a L'ecsó révén már jól ismerték egymást - ilyen csere mellett tehát nem is volt kérdés, ki felel majd a dallamokért. "Lalo Schifrin egyike kedvenceimnek. Szerencsés vagyok, hogy barátjának mondhatom magam, s hogy nyugodt szívvel fordulhattam hozzá tanácsokért a Mission: Impossible-filmjeim kapcsán. Minthogy nagy rajongója vagyok a szériának és a score-jának, különleges dolognak és megtisztelőnek tartom azt, hogy a valaha írt legjobb témák egyikével dolgozhattam" - mesélte a szerző, majd hozzátette: "Az előző részben kevés lehetőség volt a klasszikus téma alkalmazására, túl kevés. Ezúttal viszont több lehetőség nyílott számomra". Bár a lehetőségek tárháza bővült, Giacchino szerencsére nem esett át a ló túlsó oldalára, hanem inkább játszadozni kezdett: a zenekari szekciókkal éppúgy variált a motívum porondra kerülésekor, mint magával a témával, azt ugyanis nemcsak teljes valójában, hanem részleteiben is alkalmazta - mindössze a "Light the Fuse" és a "Mission: Impossible Theme (Out with a Bang Version)" tartalmazza a klasszikus motívum minden részletét. Ennek köszönhetően úgy válik sajátossá e muzsika, hogy közben remekül illeszkedik a tévés franchise aláfestéseihez. Ám azt, hogy a jövőben mindezt hogyan bontogatta volna tovább a szerző, a közeljövőben biztosan nem tudjuk meg, az ötödik rész aláfestéséről ugyanis már nem Giacchino, hanem a szintén Cruise főszereplésével forgatott Jack Reacher score-ját is jegyző Joe Kraemer gondoskodik majd.

     Amivel már az első hallgatás során megfogott e szerzemény, az a "Knife to a Gun Fight" című tétel, melynek dinamikája, ritmikája egy csapásra magával ragadott. Hasonlóan remeknek tartom még a "The Express Elevator"-t, az "Out for a Run"-t, a "Railcar Rundown"-t, a "Moreau Trouble Than She's Worth"-öt, a "World's Worst Parking Valet"-et, illetőleg az elektromosgitár-játékkal színesített "Launch is on Hendricks"-et is, melyek esetében mindent bevetett Giacchino, hogy megmutassa: az akciófilmzenék az ő stílusjegyeivel kombinálva új színt jelentenek Hollywoodban. "Manapság az olyan pörgős mozik, mint ez is, nem rendelkeznek színes zenekari hangzással. Mindenhol csak az egyszerűsítést látni, amitől egyre jobban fáj a fejem. Már nem élvezem úgy a filmeket, mint egykoron a Die Hardokat vagy az Indiana Jones-mozikat" - nyilatkozta a komponista. Az imént kiemelt trackeken kívül az is szimpatikus számomra, hogy Giacchino mennyire könnyedén játszadozott a különféle Schifrin-altémákkal, illetve hogy mindezt mennyire hibátlanul kombinálta saját elképzeléseivel az "In Russia Phone Dials You"-ban, a "Kremlin with Anticipation"-ben, valamint a "Love the Glove"-ban.
     Hunt (Cruise) és csapata küldetése a megszokott kerékvágásban indul, ám a Kremlnél zajló akció balul sikerül, így az IMF mögül kihátrál az amerikai kormány, ezért a tagok saját szakállukra igyekeznek megakadályozni, hogy Hendricks (akit A tetovált lány révén ismertté vált Michael Nyqvist formál meg) atomháborút robbantson ki. Amellett, hogy mindehhez remek akciózenét kaptunk Giacchinótól, a szerző azt is igyekezett kihasználni, hogy Hunték a cél érdekében majdnem az egész Földet beutazzák - a forgatási munkálatok négy kontinens hat országában zajlottak. Ennek eredményeként a "Kremlin with Anticipation"-ben egy erőteljes férfikórust hallhatunk (amely a himnikus orosz kórusművek világát idézi meg), Dubait az épületek méretéhez hasonlóan lehengerlő vonós-fúvós-ütős kombinációval tükrözte (ilyet hallhatunk az "A Man, a Plan, a Code and Dubai" vége felé), Indiát pedig három vokalistával, továbbá ritmikus elemek és szitár előtérbe helyezésével érzékeltette ("Mood India", "Mumbai's the Word"). "Amikor Indiában vannak, azt akartuk, hogy a közönség Indiában is érezze magát. Ugyanez volt a helyzet Oroszországgal is... olyan ez, mint egyfajta világjárás" - kommentálta a szerző, akinek Hunt börtönből történő szökéséhez nem kellett muzsikát szállítania, ahhoz ugyanis az "Ain't That a Kick in the Head" című Dean Martin-dalt használták az alkotók, amely igen érdekes zenei dramaturgiát ad a jelenetsornak.

     Az eddig készült mozifilmek közül Danny Elfman első részhez készített kísérete, illetve Michael Giacchino ezen score-ja az, amelyik a leginkább rokonítható Lalo Schifrin klasszikusával - még úgy is, hogy Elfman és Giacchino egymástól eltérő módon közelítették meg a projektet. Michael Giacchino a Star Trek-széria hangulatára éppúgy elsőre ráérzett, mint A majmok bolygója-folyaméra, az IMF-csapat esetében azonban mindezt csak másodjára sikerült elérnie. Főként azért tartom jónak a Fantom Protokoll score-ját, mert nemcsak direkt módon, a jól ismert vezérmotívum szakadatlan ismételgetésével igyekezett tisztelegni az eredeti mű előtt, hanem helyenként hangulatában is - emiatt kedvelem többek között A Quantum csendje vagy a Die Hard - Drágább, mint az életed kíséreteit is. Mindazonáltal, ha a korong játékideje húsz perccel rövidebb lenne (kivenném például a "Give Her My Budapest"-et, a "Ghost Protocol"-t, az "Eye of the Wistrom"-ot és a "Putting the Miss in Mission"-t is), velősebb, ütősebb hallgatnivaló lenne, mint így.