A kanadai Atom Egoyan ezzel a művével jubilálja harminc évvel ezelőtt készített első nagyjátékfilmjét: ha nem is szintetizál, azért a legfontosabb témáit újra megpendíti.
Megfigyelés, kukkolás, gyerekmegrontás – Cannes-ban kifütyölték a The Captive-t (kb. A fogoly), a kritikai visszhangja pedig finoman szólva hervasztó. Erre tevődik rá a tény, hogy a „legidegesítőbb hollywoodi arcok” toplistán eléggé előkelő helyen szerepelő Ryan Reynolds van a plakáton. Mitismondjak, nem egy nézőcsalogató kelepce. Nem is csoda, hogy vonakodnak bemutatni a filmet, a rendező hazája mellett valamiért egyelőre Románia kapta meg azt kiváltságot, hogy rendes moziforgalmazásban nézhesse meg péntektől.
A film az enyhe elvárásoknak megfelelően eléggé nyögvenyelősen is indul, valahogyan semmi sincs a helyén, a színészek mintha csak szavalnák a párbeszédüket, hiába a gyönyörű, kellemesen borzongató, téli Niagara-környéki tájképek. Amikor viszont nyilvánvaló lesz a nézői feladat (a jelzés nélkül, három vagy négy idősíkból szétvágott cselekményt kell újból összerakni), hirtelen működni kezd a szüzsé. Egy tízévesen elrabolt kislányt keresnek a szülei és a rendőrség, immár nyolc éve, amikor hirtelen sokasodni kezd a jelek száma, miszerint a lány életben van: azóta is egy házban tartják fogva, s mivel kinőtt abból a korból, ami a pedofil perverzeknek megfelel, egyéb célokra használják fel. Nem kell megijedni, nincsenek kínzások filmben, messze áll mindenféle exploitatív műfajtól: Egoyanhoz méltóan ez is inkább egy lomhán mozgó, távolságtartó, pszichologizálás helyett intellektuális megközelítésű nyomozós thriller.
„Művésznek lenni annyi, mint nem elfordítani a tekintetünket” – így Kuroszava. A The Captive pedofília-ügyekért felelős nyomozója (Rosario Dawson) is valami ilyesmit („az a dolgunk, hogy ne nézzünk félre”) mond egy másik szereplőnek, és ezzel közvetetten a nézőnek is. Ez így elég jól körülírja az egész Egoyan-életművet, jelen film kontextusában pedig azokra is tud utalni, akik nemhogy nem akarják elfordítani a tekintetüket, hanem pl. pont ebből élnek meg. Ehhez képest Egoyan kamerája meglehetősen szemérmesen bánik ezzel a nagyon súlyos témával: (hálistennek) semmit sem látunk az elrabolt kislány videóiból, a „klasszikus” kukkolás perverziójára alig helyeződik hangsúly, inkább attól lesz ideglelése a nézőnek, hogy milyen narratívák burjánozhatnak még ki egy elrabolt kislány nyomorsztorijából. A nagyszerűen megformált, tenyérbemászóan hátborzongató, Mozart-őrült fogvatartó (Kevin Durand) egyfajta Stockholm-szindrómát kihasználva önjelölt rendezőként abból „forgat” filmet, vagy inkább webcamera-reality-show-t, hogy nyolc év után is a remény jeleivel kínozza a szülőket. Valaki biztosan erre is vevő: a sima gyerekpornó már nem teszi meg, az azon túlmutató meta-történet viszont már egy olyasfajta meta-fogyasztót kíván, akinek perverziójára még megnevezés sincs. Ez a gondolatfüzér a legfontosabb és legijesztőbb újdonság, amit a film kínál.
Mert ezt, és az idősíkok közti ugrálást leszámítva meglehetősen hagyományos nyomozós thriller az új Egoyan-mozi, jó ritmusérzékkel adagolt fordulatokkal. A közelmúlt mozis élményei közül a (szintén kanadai) Denis Villeneuve Fogságbanja (Prisoners) lenne a párja, de a két filmet összehasonlítva egyértelműen az Egoyané sántít jobban: olyan forgatókönyvi következetlenségek rontják az összképet, mint például a tény, hogy nyolc év alatt az égvilágán semmit se változnak a szereplők, meg hogy néha bénácskák, túl szájbarágósak a párbeszédek is – de a legnagyobb különbség a Hugh Jackman-Ryan Reynolds párhuzam miatt lesz nyilvánvaló. Míg előbbi élete alakítását nyújtotta, kitörve a ráerőltetett machó szuperhős-typecastból, utóbbiról akkor sem hinném el hogy aggódó apuka, ha előttem nyitná ki a pénztárcáját egy tucatnyi gyerek fotójával, amelyek mind az ő bárgyú, majdnem-kancsal szépfiú-tekintetét örökölték. A szakálltól sem lesz férfiasabb-apásabb, amikor pedig 18 éves lányát ölelgeti, teljesen eltűnni látszik a korkülönbség. Lehet, hogy ő is éppen egy skatulyából próbál meg kitörni, de többé drámai szerepnek még a közelébe se kéne engedni.
Ezeket a problémákat, és a nézőt kissé keserű szájízzel hagyó, összetákolt happy endet leszámítva érthetetlen számomra a filmet övező kritikai közutálat. Nem Egoyan legjobbja, talán még „nagy visszatérésként” sem aposztrofálhatjuk, de egy izgalmas, saját magán túlmutató thriller ez, ami az átlagosnál épp egy kevéssel több agymunkát kíván meg a nézőtől. Soha rosszabbat.
