Sohasem gondoltam volna, hogy lelkesedni fogok egy filmért, amelyik azzal a húsba vágó problémával kezdődik, hogy a helyi állatorvos, vagy ki, nem akarja beadni egy nagydarab pasas teheneinek az injekciókat. Nagydarab azonban becsületsértés jelleggel fölpofozza az injekciós embert, aki csak motyog valamit, de feltehető, hogy jobb belátásra tér. Jó terembe ültem be?
A Bikanyak némileg meglepő módon Oscar-díjra jelölt belga film, pedig nem szoktuk nagyra becsülni az Oscar-díjazottakat, kivéve, természetesen, ha mi is érintve vagyunk. Keresem, hogy mi az, amit a kommersz filmbizottság vonzónak talált ebben a különös történetben, és a megoldás valószínűleg a különössége. A Bikanyak nem hasonlít semelyik általam látott történetre sem, és minden szörnyűségessége ellenére nagyon szórakoztató, ahogy billegteti magát, kínálgat mindenféle fősodrokat, hogy amikor már azt hinnénk, értjük, miről van szó, kicsit minden arrébb csusszan. Mi van?
Kegyetlenkedik a szarvasmarha-hormonkezelő maffia, a homoszexuális rendőrségi besúgó nyakára tekeredik a sokszoros hurok, amelyek közül vagy egyik, vagy másik meg fog szorulni, a kamaszkorában egy bolond fiú által kasztrált ember tesztoszteronkúrát tart, és mellékhatásként iszonyatos ámokfutásba kezd. Mindehhez megvannak a színészek, Matthias Schoenaerts a törött orrával, háromnegyedesre nyitott szemével, nyomasztóan és szeretnivalóan, mint egy elárvult masztodon, akit jó volna megsimogatni, de a következményeket illetően nagy könnyelműség volna.
A besúgót Jeroen Perceval játszsza, pont úgy, ahogy egy kopasz filmszínésztől várni lehet, azzal a dühödt spilázással, amivel le kell játszani mindenkit a vászonról, és megmutatni, hogy a tehetség nem haj-, testmagasság- és jóképűségfüggő. A történet szempontjából sok ez a hajtókára tűzött szaktudás, de nézni azért így is szórakoztató.
Vannak a magyar néző számára nem annyira kézenfekvő elemek, mert a történet a sokat emlegetett nyelvi határon játszódik, ahol mindenki ért franciául, de hollandul csak azok beszélnek, akik anyjuktól tanulták a nyelvet. Próbál az ember rájönni, hogy ilyenkor ha a két süsü autószerelő franciául beszél, az vajon fricska vagy fityisz, mindenki nevet rajta, vagy csak a vallonok, de végül is mindegy. A magyarok nevethetnek rajta, mert elképesztő fazonok.
Nem mintha nagyon nevetgélős film volna, valaki háborgó lélekkel távozott még jóval félidő előtt, pedig akkor még előttünk volt a borjúszülés császármetszéssel. Ha eddig még nem lett volna világos: nem kifejezetten családi film.
