Giuseppe Tornatore legutóbbi filmjének végén elérte azt, hogy Tim Roth édeskés ömlengésben adjon hangot sekélyes filozófiáknak - esetlenül és méltóságon alul. Amúgy a film (Az óceánjáró zongorista legendája) többi része egész jó volt, már ahhoz képest. És éppen ez az "ahhoz képest" a legbántóbb. Tornatoréra a Cinema Paradiso után - annak minden sutasága és szentimentalizmusa mellett is - mint az európai ízlés, azon is belül a mediterrán kultúra és életszemlélet egyik ígéretes megörökítőjére és jobb időkre való átmenekítőjére tekinthetett a világ. A nagy mumussal, Amerikával szemben a kilencvenes évek mozija fel-felmutatott némi francia, angol, esetenként valamiféle észak-európai alternatívát, a mediterrán szempont azonban (sajnálatos módon egyébként a kelet-európaival egyetemben) erősen hiányzott a vásznakról, a nyolcvanas évek bősége után az elmúlt évtized meglehetős ínséggel keserítette az igazszívű mozibarátokat. Tornatore lehetett volna tehát az egyik, aki őszinte és szép filmeket készít, mediterrán öröksége szellemében. De sajnos nem így történt. Azzal a néhány darabbal, ami azóta elkészült, más irányokba kalandozott, talán a helyes utat kereste, talán a sikert.
Most, a Malenával visszakanyarodni látszik, haza tér - szellemi és földrajzi értelemben egyaránt. Az új film Szicíliában játszódik, a negyvenes évek első felében. A történelem azonban csak háttér, az embereket más, mélyebb és ősibb törvények irányítják, a fasizmust csak felöltik, és ha kell, ledobják, mint egy szűk, kényelmetlen ruhát. A megkövesedett hagyományok, az újtól, a mástól és a kirekesztettségtől való beteges félelem, vagy az egyszerű irigység sokkal jellemzőbb motivációi az Isten háta mögötti létnek. Renato Amoroso, az ábrándos, érzékeny kamasz másmilyen, az ő tiszta, rettegéstől még el nem homályosított szemén keresztül látjuk Malenának, a város legszebb asszonyának kálvária-történetét.
A filmmel az a probléma, hogy látszólag tökéletes európaisága ellenére tulajdonképpen a mára globálissá konzumálódott amerikai típusú közízlést látszik kiszolgálni, ahelyett, hogy egészen egyszerűen őszinte volna. Azt a képet hivatott erősíteni, amit az amerikaiak alakítottak ki és őriznek magukban Szicíliáról vagy az olaszokról. A szellemi megtérés, úgy tűnik nem sikerült, a Malena sokkal inkább (nem utolsó sorban tengerentúli) fesztiválokra és filmversenyekre készült, mint a közönség elé.
