Sötét, nyomasztó és idegtépő. Leginkább ezekkel a szavakkal írhatjuk le Az éhezők viadala legújabb részét, azonban a negatív töltetű jelzők nem hibái, sokkal inkább előnyei a filmnek. Látjuk és értjük, milyen kimerültséggel vegyes zűrzavar tombol a karakterek fejében, és mi magunk is átéljük velük mindezt.

Katniss Everdeenre (Jennifer Lawrence), a tizenkettedik körzet bajnokára a forradalmárok vezetőjének szerepe vár Az éhezők viadala harmadik részében. Noha egyelőre még csak tanulgatja ezt a „szakmát”, pont az őszinteséggel vegyes esetlenségében, az ereje mögött megbúvó gyengeségében rejlik saját karakterének – és egyben a történetnek – a legnagyobb vonzereje. Már a trilógia első részében kiderült, hogy egy ilyen karakter köré érdemes történetet építeni; az íjjal-nyíllal harcoló lány vehemenciájának és az aréna kiszámíthatatlanságának szembeállítása a Futótűzben is jól működött, és bár a mostani, harmadik részben Katniss sokáig csak árnyéka önmagának, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket.

Még azt sem bánjuk, hogy pusztán financiális okokból kettévágták a történetet, mert így is maximálisan élvezhető A kiválasztott. Lassabb, ugyanakkor sokkal feszültebb, mint az előző részek, hiszen arról számol be, hogy az elpusztultnak hitt 13. körzet minden erejével a trónfosztásra készül. A központban mégsem csak a várható harc áll, hanem az ehhez szorosan kapcsolódó propaganda mocskos világa is. A legőszintébb megmozdulások mögött is ott rejlik az utasítás, a terv, a hátsó szándék. Katniss lesz az arca ennek a kampánynak, amely, bár jó ügyért született, mégis – a minél nagyobb hatás kedvéért – ugyanolyan manipulatív eszközöket alkalmaz, mint a leggátlástalanabb tévécsatorna.

Mindenki fecsegő poszátájának azonban előbb össze kell szednie magát ahhoz, hogy teljes értékű vezető lehessen. Egy élő, eleven seb az egész lány, szinte minden pillanatban vérezni kezd; Peeta nélkül, a lelke nélkül nem tud ugyanúgy működni. Ugyanez igaz Peetára is, aki Snow elnök foglyaként lassan, de biztosan menetel a teljes összeomlás felé. Ő is szócső, arc, márka és garancia, csak éppen a Kapitólium oldalán. Ahogy figyeljük, hogyan omlanak össze a lázadók, és hogyan állnak fel újra és újra minden egyes ütés után, rájövünk, mi is a történet kettéosztásának egyik legnagyobb előnye: végre van idő arra, hogy meglássuk a karakterek mélységét, hogy elmerüljünk bennük – sőt, nem csak mi, ők is saját magukban.

Szerencsére a két jéghideg vezető, Coin (Julianne Moore) és Snow (Donald Sutherland) elnök „holdudvarának” bemutatása sem tűnik el a háttérben, így hamar rájöhetünk, hogy bár más eszközökkel, de mindketten egy szigorú szabályokra épült diktatúrát működtetnek. Előbbi azért kérlelhetetlen vezető, mert csak így tud győzedelmeskedni az elnyomó hatalom felett, utóbbi pedig azért, mert csak így tud fegyelmet tartani. Nem sok különbség van tehát az egyenruhába bújtatott lázadók és a Kapitólium birkanyájként létező népe között, és az sem biztos, hogy Coin egy jobb világot készít elő a 13. körzetben, mint amilyet most egy kicsivel odébb Snow irányít.

Ehhez a disztópikus történethez remekül illik a film legfontosabb helyszíne, a valaha volt 13. körzet földalatti bázisa. A fullasztó, mesterséges fényekkel és modern elektromos kütyükkel teli világban, ahol mindig lehet mélyebbre és mélyebbre menni, az ember saját magát sem találja meg az alagutak, lépcsők és falak rengetegében. Mintha csak George Orwell 1984 című regénye elevenedne meg a szemünk előtt: az egyenruhák, a közös étkezdék, a kezdetleges lakrészek és minden olyan dolognak a tiltása, amely egy szemernyi örömet is okozhat, előbb-utóbb nekünk, nézőknek is frusztrálóvá válik.

A nyomasztó hangulat sajnos még akkor sem tűnik el, amikor a szereplőkkel együtt néha-néha kimegyünk a napfényre, hiszen a felszínen csak a pusztulás fogad minket. Halottak, lebombázott épületek, megváltásra váró sebesültek, rabszolgaként élő emberek szomorú mementóként emlékeztetik a figurákat arra, miért kell harcolniuk és mi vár rájuk, ha elbuknak. Amikor pedig a mélyen összezavarodott Katniss sétál itt, a tragédia melegágyában, nyomában a komplett stábbal, akik „igazságot” próbálnak gyártani a hazugság szülte romok felett, a kép még elkeserítőbbé válik.

Ha valaki megszokta az első két rész pörgős cselekményét, az most csalódni fog, mert A kiválasztottban nem ezen van a hangsúly – annak ellenére, hogy látunk néhány igen jól összerakott akciójelenetet. Az egész film nem más tulajdonképpen, mint egy nagy előkészítés; az alapok felhúzása, az erőviszonyok megrajzolása, az egymásnak feszülő felek megismertetése. Mintha nem is a moziteremben lennénk, hanem a 13. körzetben, ahol éppen kitörni készül a vulkán. Robbanást ne várjunk tehát, inkább nézzünk bele a kráterbe, a csatakiáltásokat pedig tartogassuk egy évvel későbbre.