Hiába a húzónevek és Golden Globe-os legjobb filmzene díj, a W. S. Maugham regényéből készült Színes fátyol legújabb feldolgozásáért nem érdemes két órát áldozni az életünkből. A húszas évek bakteriológusának és elkényeztetett feleségének megkésett szerelmei élete bár magában hordozza a drámaiságot, John Curran adaptációjában igen sekélyesre sikeredett.
A történet egy megcsalatása után vérszemet kapott dokiról szól, aki úgy bünteti meg hűtlen feleségét, hogy magával viszi egy kolerával fertőzött kínai faluba.
Walter (Edward Norton) saját magát is bünteti persze, az önkéntes száműzetés a purgatóriumba azonban úgy tűnik, még mindig jobb választás, mintha a sanghaji angol elit venné a szájára a házaspárt. Kittynek (Naomi Watts) nincs más választása, követnie kell a férjét, persze nem gyalog, mezítláb vezekelve a rizsföldeken, hanem hat kínai cipelte gyaloghintón, legyező mögé bújtatva abbéli bánatát, hogy szeretője (Liev Schreiber) nem hagyta el érte a feleségét. A világvégi kínai faluban aztán a kolerajárvány szörnyűségei és a tomboló idegengyűlölet újra egymás karjaiba vezeti a párt, de a végkifejlet nem lehet szerencsés.
Érthetetlen, miért nem sikerült ebből a klasszikusból jó filmet csinálni. Az operatőrön (Stuart Dryburgh) mindenesetre nem múlott, az egész történet mintha tényleg festett fátylon keresztül láttatná magát, illékony ködbe burkolózik minden, de sajnos ahol a dramaturgiának és a színészeknek kellene átragyognia a képeket ott is homályban marad bűn és büntetés, szerelem és szenvedély.
Nem elég megszerezni két nagyszerű színészt, irányítani is kellett volna őket, ha már maguktól nem tudták kellőképpen átélni a történet tragikumát. Naomi Wattsról egyenesen úgy tűnik, mintha még King Kongot is jobb pasinak tartaná Edward Nortonnál, a legkétségbeejtőbb pillanatokban sem látszik semmi szenvedély az arcán.
Nortontól már megszoktuk a spleent, így most sem tűnik fel azonnal, hogy tényleg unatkozik és alig várja a zöld teáját a jelenetek végén. Kettejüket még filmbeli szomszédjuk, Toby Jones és a gyönyörű kínai hegyek is lejátsszák a vászonról.
A vontatott, ám jól kiszámítható dramaturgia, az erőtlen színészi játék se nem jó, se nem rossz, amolyan sekélyes feldolgozáshoz vezetett, így aztán a néző beleérzőképességén múlik, hogy előkerül-e a végén a papírzsepi.
