Az iskolai musicalnél jelenleg kevés kínosabb és lenézettebb zsáner létezik, így aki ilyen műbe vágja a fejszéjét, az vagy lelketlen bérmunkára vállalkozik, vagy tartogat valami különlegeset a tarsolyában. A Tökéletes hang alkotói szerencsére az utóbbi kategóriába tartoznak, az avittas műfaji alapképletet ugyanis a szókimondó tinivígjátékok divatos elemeivel vegyítik, de olyannyira túlhúzzák a hibridet, hogy a játékidő döntő részében a mű a saját paródiájaként működik. Ez a gátlástalanul hatásvadász, zenés komédia mégis akkor a legizgalmasabb, amikor egész egyszerűen eldönthetetlen, túlzott erőlködés vagy szándékos alkotói invenció miatt viccesek a látottak. A lehengerlően olcsó poénok, a karakterek és a fordulatok ordas kliséi mellett a giccshatárt messze átlépő színpadi betétek túlzásai garantálják a bűnös élvezetet. Amíg nem kerül a kötelező happy end fájdalmasan kiszámítható kényszerpályájára, a dupla fenekű mash-up kifejezetten szórakoztató.
A rivális fiú- és lánybanda összecsapására épített, a karvezetők tiltott szerelmével megbolondított sikertörténet a West Side Storytól a Grease-en át egészen a High School Musical röhejes blődliéig az összes elődjét megidézi. A korábban női magazinok szerkesztőjeként tapasztalatot szerző Mickey Rapkin limonádé-könyve szemtelenül sorolja a rókabőr-fordulatokat, de mivel egyetemi környezetben, az Egyesült Államokban valamiért menőnek gondolt acapella-kórusokkal (!) meséli el a csöpögős sztorit, megadja a lehetőséget a forgatókönyvírónak és a rendezőnek, hogy valami meghökkentőt csempésszenek az adaptációba. Az elsőfilmes alkotók ki is aknázzák a kínálkozó lehetőségeket: az elrajzolt kollégiumi kulisszák garantálják a butácska poénokat, míg a sajátos vokalista-formációk morbid táncos-zenés produkciókkal lépnek színpadra. A felszínen producer- és közönségbarát musical-komédia így ötletes, oda nem illő áthallásokkal, szerethetően szalonképtelen mellékzöngékkel telítődik – ha ezekre rááll a fülünk, a bugyuta külcsín alatt egy másik mozit fedezhetünk fel.
A kortárs kommersz-könnyűzene legjavát feldolgozó, túlmozgásos koreográfiával megspékelt show-elemek divatos és látványos epizódokként működnek – de a brutálisan felpörgetett megvalósítás néhol az egész műfaj, sőt, a csillogó-villogó tehetségkutatók fricskázásaként is értelmezhető. A romkomként funkcionáló musical atipikus hősei politikailag inkorrekt poénokkal figurázzák ki az unalomig ismert karakter- és fordulattípusokat, az okos popkulturális utalások pedig a haladó mozirajongókat kényeztetik. Egy régi Ace of Base-sláger acapella előadása közben sugárban hányó énekesnő, vagy a Final Countdown akusztikus kórusfeldolgozása vitathatatlanul túlmutat a szimpla nézőcsalogatáson, sőt, már egyértelműen az abszurd felé kacsintgat.
Miközben az alkotók szellemes megoldásai az Apatow-istálló izgalmasabb darabjait idézik, addig a szerelmi szál és színpadi fellépések manírjai sajnos a hollywoodi középszer mosolygyilkos standardjait követik. A skrizofén rendezői hozzáállásból fakadó lendület így egy jó óra után csúnyán kifullad: az elkerülhetetlen baráti és szerelmi összeborulás narratív kényszerei teljesen felvizezik a művet. A pimasz partizánakciók helyét a megbízható iparos-megoldások veszik át, a pökhendi bohóckodás pedig egy kiábrándító, ragacsos nyáltengerbe fullad. A kimagasló pénzügyi adatokat, a tengerentúli kritikai- és nézői reakciókat böngészve a közönség nagy része nyilván nem az önkritikára, inkább a klasszikus álomgyári receptúrára szavazott. Bár az alkotók szerethető aknamunkája ideig-óráig képes megfúrni a bevételorientált panelek unalmát, mégsem tudja feltartóztatni az elkerülhetetlenül rózsaszín lezárást. Kár ezért a filmért, hisz a Sockapellas zoknibábos Fuck you-performanszához hasonló groteszkek egy sokkal ütősebb, rendhagyóbb fináléért kiáltanak.
