Szívszorítónak szánt, de gyenge közepesre sikerült két órás bájcsevely, amelyből megint kiderül, hogy a remény hal meg utoljára.
Szentestére
Rob Reiner olyan ártalmatlan, mézbemártott, a napsütésre is rácsodálkozó hollywoodi filmek alkotója, mint a Harry és Sally, a Szerelem a Fehér Házban vagy a Bakancslista (igaz, a Tortúrát is ő rendezte), ismét Morgan Freemannel beszélteti el, hogy az élet milyen csodálatos dolog. A – magyar – címbéli Monte Wildhorn egy kerekesszékhez kötött író, aki egyelőre jobba érdeklődik az ital, mint az új környék iránt, ahová költözni kénytelen. Szomszédjában bájos, de fájdalmaktól sem mentes család lakozik, a stramm anyuka és három kicsi leánya, épp ideális társaság arra, hogy eltereljék a falon lógó oklevél felé üvegpoharakat dobáló Wildhorn figyelmét a viszkiről. A szövegkönyv nem hagy semmit a véletlenre, mindenki nagyon konkrétan kimondja a szabályok szerint a bemutatkozásra szánt első tíz percben, hogy ki ő és mi a baja a világgal. "Hiányzik apu", "Itt lakunk évtizedek óta", "Ő hagyott el engem". Amikor egy kutya is befut, már végképp felállt a nyerő csapat, s kezdődhet a játék.
[img id=430640 instance=1 align=left img]Fáj a világ
Semmi baj nincs a cukiságra hajtó filmekkel, de legalább is vannak sokkal öncélúbb, a mércét jóval alacsonyabbra tevő alkotások és nem is lehetetlen kiugró sikert elérniük. A karácsonyi ünnepek különösen alkalmasak erre. A Monte Wildhorn csodálatos nyara Reiner legtöbb munkájához hasonlóan teljesen fogyasztható édesség, jószándékúan didaktikus, meglehetősen konformista és teátrálisan poénkodó, de legalább nem kell hozzá az embernek megerőltetnie az agyát. A nem túl eredeti figurák csöndes délutáni matinéjából egyedül a központi karakternek, helyesebben az őt alakító Morgan Freemannek van lehetősége kiemelkedni, számára pedig ez valóban csak ujjgyakorlat. Néha unja is. Nem csoda, mert még ha a hatásvadász eszközök szinte leltárszerű felsorolása volna is a film célja, valahogy mégsem kulminálódik se igazi konfliktus, se igazi feszültség. Drámázunk, drámázgatunk, de csak mert mutat a kamera.
Viccnek néha jó
Külön kedvencem a szegény bolond fiú az utca végéről, aki egy ideig nyúlnak képzeli magát és úgy szökell az utcán végig – nála már egyenesen azt éreztem, hogy a forgatókönyvíró brahiból írta bele, hogy aztán figyelje a rendező meg a producerek arcát, miként reagálnak, mint amikor egy dolgozatba írja bele a merész diák, hogy „ha idáig eljutottál, jó nagy segg vagy”. És aztán valahogy benne maradt, pedig ha a jeleneteit összevágva azt mondja valaki, ez a Trópusi vihar 2. egyik kamutrailere, amelyben a Castle Rock Entertainment filmjeit parodizálják, csont nélkül elhiszem.
Ezen kívül viszont alig akad valami, ami a felráz minket az egyhangúságból, a történet, igen lassan és halkan csordogál a nyár vége felé, amikor is Mr. Wildhorn elhagyja a csoda szigetet, megannyi szép emlékkel szívében. Legalább ő.
Kinek ajánljuk?
- Vasárnap délutáni szendergőknek, háttérbe.
- Romantikusoknak.
- Morgan Freeman öblös hangját mámorosan hallgatóknak.
Kinek nem?
- Aki cukorbetegséget kap Reiner filmjeitől.
- Aki nagyon szigorú az amerikai filmes didaktikával szemben.
- Aki szerint már rég nem menő az alkoholista írók világfájdalma.
5/10
