Ez olyan film, ami képes a pofátlanságra, hogy elkeresztelje a főgonoszt Villainnek. ("Gonosz", angolul.) Nem tetszik? Mondd Schwarzenegger arcába. Szerencsére A feláldozhatók 2 élvezetes jutalomfilm mind a sztárjainak, mind a nézőknek. Meg aztán, bizonyos nevek, ha összeállnak, túl vannak a kritika hatósugarán.
Stallone, Schwarzenegger, Willis, Norris, Statham, Li, Lundgren, Van Damme, Crews, Couture, Hemsworth. Ha ennyi akciósztár gyűlik össze egy helyen, akkor nekik minden olyat szabad lesz megtenniük, ami tilos másoknak. Kit érdekel a sztori? Kit érdekel a realizmus? És hogy mennyit fejlődött a mozi a nyolcvanas évek óta? Ez mind feláldozható, csak épp a szereplők nem.
A feláldozhatók 2. olyan film, ami képes a pofátlanságra, hogy elkeresztelje a főgonoszt Villainnek. ("Gonosz", angolul.) Nem tetszik? Mondd Schwarzenegger arcába. Berepülnek egy barlangba, leszakad a gép szárnya, még az élő szikla is felrobban körülöttük, és ők meg se horzsolják magukat a pilótafülképben; valami probléma? Szeretném látni, ahogy Bruce Willisnek panaszkodsz. A film, csakúgy, mint az első rész, a nyolcvanas évek legrosszabb akciókliséinek a gyűjteménye – illetve, hát, annak látszik. A felszín alatt tele van apró finomságokkal, amik bizonyítják, hogy az együgyű akcióáradat nagyon is tudatos tervezés eredménye.
Először is ott a rengeteg poén és utalás. A legütősebb belépő éppen Chuck Norrisé, és az ő sok-sok éve mémmé vált legyőzhetetlenségére épül; az egyik legintelligensebb szatírajelenet, amit mostanában láttam. Másodszor, az akciók koreográfiája, a forgatókönyv ütemezése, maguknak az egyes jeleneteknek a rendezése, a sok kis részlet a díszletig bezárólag mind meggondoltságról árulkodik. Ezt a filmet nagyon is okos emberek gyártották, csakhogy azzal a céllal, nehogy okosnak látsszon: nehogy elvesszen a régi vagy rossz filmek iránt érzett autentikus nosztalgia. Mindazt a bűnt elkövetik benne, amit mára kinőtt a filmipar jobb része – például a golyózáporban is sértetlen hősök jeleneteit, meg a filmvégi pusztakezes leszámolást –, de olyan őszintén és machón, hogy szeretni kell: mert nagy különbség van a valóban buta alkotók és a szándékosan butaságot tettető, de nagyon is furmányos alkotók között, és az apróságok révén ezt minden néző észreveszi, ha csak ösztönösen is.
Még fontosabb pedig, hogy A feláldozhatók mindkét része jutalomjáték a saját legendájukká vált színészek számára, és úgy is kezelik (öröm nézni őket): végre kiélhetik magukat abban az imázsban, amit az évtizedek rájuk aggattak, mintha egy gyerek, aki sokáig szuperhőst játszott, egyszerre csakugyan szárnyakat kapna. Csodálatos a felszabadultság, ahogy Stallone elfeledkezhet a kitűnő rendezéseiről, és eljátszhat egy Rocky-Rambo hibridet, és ahogy Schwarzenegger úgy tehet, mintha tényleg gyilkológép volna, nem pedig sikeres kaliforniai kormányzó. (És ahogy Norris végre kendőzetlenül megkapja a god mode-ot, ami a viccekben régóta az övé.) Ebben a tekintetben a film persze felfogható a túlegyszerűsített popkulturális ikonok, a gyakran primitív nézői elvárások paródiájának is, de nem megy el a leckéztetés irányba, hanem megmarad könnyű jutalomnak valamennyi résztvevője számára.
És jutalom a mi számunkra is, mert bűntudat nélkül élvezhetjük az akciótengert, a hihetetlen névsort és azt az érzést, amit a gyerekek tapasztalnak: csak semmi kifinomultság, ha eleget robbantanak a filmben, akkor az már jó. Ha nekik szabad, nekünk is szabad.
Meg aztán, tényleg, minden elemzésen túl: Stallone, Schwarzenegger, Willis, Norris, Statham, Li, Lundgren, Van Damme, Crews, Couture és Hemsworth. Valami nem tetszik, eredj nekik panaszkodni. Bizonyos nevek, ha összeállnak, túl vannak a kritika hatósugarán.
Értékelés: 8/10
