"Ezt a színdarabot tulajdonképpen éppúgy lehet színpadon, mint nagy szalónban, vagy kis teremben előadni. Ez a terem akkor nézőtér és egyszersmind színpad is. (...) Függönyre nincs szükség. A nézők fesztelen összevisszaságban ülhetnek a teremben, mintha estélyen vennének részt és a szalónban valami előadást hallgatnának" - ajánlja fel Molnár Ferenc a Játék a kastélyban után illesztett megjegyzésében, hogy elgondolkodjunk a színpad és nézőtér közötti határon. A mű alcíme - és egyben műfaji megjelölése - anekdóta. Így, hosszú ó-val, békebeli helyesírás szerint. Egy szálon futó, rövid, frappáns, csattanóval végződő történet: két sikeres színműíró, Gál és Turai itáliai nyaralásukra magukkal viszik védencüket, a pályakezdő zeneszerzőt. A szállodaként üzemelő kastélyban kellene találkozniuk az ifjú menyasszonyával, aki a Gál-Turai irodalmi rt. primadonnája is egy személyben. Találkoznak is, de nem úgy, ahogy fiatal hősszerelmesünk azt elképzelte: a pesti trió a szomszéd szobából hallja, ahogyan a menyasszony szorosan összebarátkozik a lassan leari korba érő amorózóval. Mit lehet tenni? A fiatal komponista összeomlik, a tapasztalt színműíró viszont megpróbálja helyrehozni azt, amit az élet elrontott. Éjjel darabbá írja és másnapra begyakoroltatja a primadonnával és a színészkirállyal az éjjel hallott mondatokat, hogy a leendő férj elhiggye, csak színház volt az egész. És elhiszi? Persze. El akarja hinni. A végén mindenki boldog, csak a deresedő homlokú éltes jellemszínész szép, klasszikus fején nevetünk. Örülünk, hogy nem derült ki az igazság.
Az az idézőjel, amibe Molnár a banális történetből, az operettet idéző helyszínből, figurákból és megoldásból épülő darabot elhelyezi, mindent megváltoztat. Felajánlja a rendezőnek azt a szabadságot, hogy többnek értelmezhesse a Játékot, mint bulvárdarabnak, hiszen annyi mindent mond el színházról, alkotásról, valóban elveszett és hamisan visszanyert illúziókról, hogy az három komolynak tartott drámára is elég lenne.
A József Attila Színház bemutatója mintha ezt nem vette volna észre, vagy ami még rosszabb, nem tartotta szükségesnek eljátszani. A közönség így is nevet, Léner Péter rendezése pedig nem gondolta fontosnak bemutatni, hogy Molnár Pirandellót messze megelőzve, magát a színpadot teszi a színpad tárgyává. Egyedül a szereptanulás jelenete idézi a darabban meglévő kettősséget.
A két főhős remekül komédiázik. De míg Bodrogi Gyula és Sztankay István a darab második szintjét is el tudná játszani, a többi színész nem éri el az ő színvonalukat. Száraz Dénes Ádám és Varga Klári Annie szerepében megmaradnak a kabarétréfa jellemeinél. Vágó Nelly jelmezei és Horgas Péter díszlete a századelő sztereotípiáit idézik, mindkettő lehetne árnyaltabb.
Ha könnyűnek gondoljuk Molnárt, kiderül, hogy nem az; viszont ha az értelmezés teóriáját a játék gyakorlata elé helyezzük, kinevet bennünket. Az elmúlt néhány évben több bemutató is világossá tette, miért lehetett egyszerre a színház önmagán ironizáló mestere és a nézők kedvence.
A József Attila Színház bemutatójának csak az egyik Molnár Ferencre volt szüksége. Ez a Játék a kastélyban közelebb áll a kabaréjelenethez, mint Pirandellóhoz.
