zene: Clint Eastwood
vezényel: Gennady Loktionov, Ashley Irwin
kiadás éve: 2010
kiadó: WaterTowers Music
játékidő: 34:03
Clint Eastwood a "Gran Torinó"-ban nyújtott tökéletes alakításával elköszönt a színjátszástól, azonban rendezőként továbbra is aktív. Sőt olyannyira tevékeny, hogy nyugodtan kijelenthető: ő napjaink legtermékenyebb hollywoodi direktora. Elég beszédes adat, hogy az elmúlt tíz évben tíz filmet rendezett, ezt rajta kívül egyetlen más nevesebb rendező sem mondhatja el magáról. Ráadásul Eastwoodnál a mennyiség nem is megy a minőség rovására, hiszen vagy jó filmeket ("Titokzatos folyó", "A dicsőség zászlaja"), vagy igazi klasszikusokat ("Millió dolláros bébi", "Gran Torino", "Levelek Ivo Dzsimáról") készít, azonban sajnos legutóbbi alkotása, az "Azután" nem ezek közé tartozik. Bármennyire is nagy tisztelője vagyok ennek a legendás hollywoodi ikonnak, az "Azután"-ról jót nem tudok írni - ez a film egyszerűen rossz lett, pontosabban végletesen unalmas.
Aki látta a mozi trailerét, az megfigyelhette, hogy egy elég mozgalmas filmnek állították be az alkotást, robbanással, szökőárral, halottakkal és titokzatos események tömegével. Ebből a szempontból ez az előzetes egy tökéletes marketingfogás volt, hiszen egy eseménytelen filmet sokkal izgalmasabbnak állított be, mint amilyen valójában, és bár ez nem egyedi a trailerek világában, de az "Azután" esetében szembeötlik, hogy mennyire eltérő az ígéret és a valóság. Persze nem ettől lett Eastwood egyik leggyengébb alkotása, sokkal inkább attól, hogy ebben a filmben gyakorlatilag semmi olyan nem történik, ami lekötné az embert.
A sztori három történetet mesél el. Először megismerhetünk egy cunamikatasztrófát túlélő francia újságírópárt, majd két szegény sorú londoni ikerfiút, végül egy San Franciscó-i halottlátó cukorgyári munkást. A három sors nagyjából a film négyötöd részéig külön fut, tehát felváltva láthatunk egy-egy eseményt a szálakból, amik végül a fináléban lazán összekapcsolódnak. Az egyes történetek hol megrázóak, hol elgondolkodtatóak, a londoni szál például tragikusan lírai, a franciában pedig a pár női tagja (Cécile De France) figyelemreméltóan letisztultan, hitelesen játszik. Az érdektelenség leginkább az amerikai vonal bemutatásától uralkodik el, ahol is a halottakkal kommunikáló munkás (Matt Damon) próbálja felvenni a küzdelmet azzal a teherrel, ami ezzel a képességgel jár. Noha Eastwood társadalmiprobléma-felvetései most is néhol ütősek (mindez talán a legjobban a londoni vonal esetében figyelhető meg), de mivel a történet darabos, majd egy idő után már lapos is, így a moziban rejlő mélyebb gondolatok mélyen is maradnak, mert a néző egy idő után beleun az eseménytelenségbe.
Az "Azután" lehetett volna jobb alkotás is, bár a vontatott története korlátok közé szorította a rendezőt. Különösen nevetséges a filmmel kapcsolatban, hogy egy cunamikatasztrófás alkotásként hirdették, és a köztudatba is úgy ment át, mint egy szökőárat bemutató mozi, azonban ezen jelenetek a film első tíz percében leperegnek, vagyis kevesebb mint tíz százalékát teszik ki. Az Amerikai Filmakadémia egyébként a vizuális effektusokat Oscar-díjra jelölte, ami igen pikáns, mivel CGI-technika nemigen akad a moziban az első tíz perc közepes trükkjein kívül.
Eastwood régóta kacérkodik már a zenéléssel és zeneszerzéssel, saját bevallása szerint is már fiatal korától a jazz bűvöletében él. A hetvenes évektől kezdve sok filmjéhez komponált már kisebb instrumentális kompozíciókat vagy dalokat, de a teljes score megírására csak 2003-tól vállalkozik. Kis túlzással mondhatom, hogy aki ismer egy Eastwood-zenét, az ismeri az összeset. Persze lehetne arról hosszan értekezni, hogy a rendező-komponista muzsikái szándékosan képviselik-e ezt a melankolikus, gyászos, minimalista hangzásvilágot, vagy csak ennyire futja az autodidakta módon megszerzett zenei képzettségéből. Azonban a kompozíciói többnyire jól működnek a képek alatt, ezért kár is belemenni, hogy mi a meghatározó Eastwood score-jaiban, a kevés zenei tudás vagy a szándékosan mélabús koncepció. Viszont az "Azután" esetében - a korábbiakkal ellentétben - nem működik az aláfestés, sőt az amúgy is álmosító filmet még unalmasabbá teszi, így jelen esetben muszáj a szerényebb filmzeneszerzői képesség tájékán kutatni az okokat. Szóval bármennyire is tisztelem a nagy klasszikus hollywoodi ikont, jelen kompozíciójával kapcsolatban csak azt tudom leírni, hogy túlvállalta magát, és éreznie kellett volna, hogy ehhez ő kevés. Például James Newton Howard, Clint Mansell vagy Edward Shearmur elektronikus megoldásokkal átszőtt nagyzenekari megoldásaival, illetve egy erős, nem a háttérben megbúvó zenével el tudom képzelni, hogy az "Azután" egy más karakterű mozi is lehetett volna.
A score-ban - csakúgy, mint minden Eastwood-zene esetében - meghatározó szereppel a zongora, a gitár és a vonósok bírnak. A témák egyszerűek, pár hangból állnak és egyformák. Néhol zongorán, néhol gitáron kerülnek bemutatásra, olykor pár hegedűs játéka, illetve szájharmonika hangjai színesítik a muzsikát. A főbb bajok egyike is ez, vagyis a dallamok, a hangszerelés, a zenei megoldások nem kötődnek a filmhez, gyakorlatilag ki lehetne cserélni bármely korábbi Eastwood-score részletével, semmi jellegzetességük nincs. A nyitóképek alatt hallható, azoktól egyébként teljesen idegen hangulatú "Beginning Credits" ugyanúgy szólhatna a "Millió dolláros bébi" vagy "A dicsőség zászlaja" alatt, és ez a felvetés bármely trackre igaz. A tételek többsége nagyon rövid, többnyire az egy percet sem érik el, ráadásul többségükben nem is történik semmi zeneileg említésre érdemes. Bizonyos következetesség felfedezhető abban, hogy az angol szál esetében a zongora a vezető hangszer, az amerikai szálnál a gitár, míg a francia esetében a vonósok, de erre a film alatt nem lehet felfigyelni, csak a trackcímek alapján következtethetők ki.
A zongorán és a gitáron banális megoldások formájában hallhatók a zeneszerző elképzelései, talán a vonósokkal kombinált részletek között lehet bonyolultabb kompozíciót találni ("Mom Leaves", "Multiple Attempts", "Hat Chase", "Talk of the Hereafter"), már ha három-négy különböző hangszer kombinációja bonyolultnak nevezhető. Néha, legyen ez a kifejezés bármennyire is pejoratív, az az ember érzése, hogy tényleg egy ujjal lettek feljátszva a zongorás "melódiák" ("Marie Back Home", "Book Signing"), de a gitárból előcsalt hangokhoz se kellett sok az említett testrészből ("George Watches Her Go", "Without a Partner", "George's Letter", "George Eats Alone", "Marcus Waits"). Az utóbb említett öt tétel egyébként a játékidő kivételével semmiben sem különbözik.
Egy tétel menti meg a score-t attól, hogy végletesen rossz muzsikának tituláljuk, ez pedig az "End Credits", melyen érezni, hogy ezzel valóban foglalkozott a komponista, de ez csak a stáblista alatt fut, tehát nem jelenethez kötődik. Eastwood problémája pedig többnyire ez, vagyis hiába képes szép muzsika írására, azokat gyakran nem bírja a jelenetekhez kapcsolni, így az, amit filmzeneszerzőként nyújtani tud, olykor elég érdektelen. Az persze már más kérdés, hogy a nem képekhez kötött muzsikái viszont egy jazzben jártas zenészt tárnak elénk.
