A film, kell-e mondani, valós eseményt dolgoz fel, abból az előfeltevésből indulván ki, hogy olyan legendásnak mondott párviadalt, médiamitológiai pankrációt mutat meg nagyvászonra dramatizált formában, melyről mindenki tud, s örül, ha így is átismételheti ismereteit. Ez persze badarság, hiszen a korosztály, amely a jelzett tévéeseményt látta a maga idején (1977), és figyelni is tudott rá, az mára 50+-os, és nem jár moziba. Az ügyben elsődlegesen érintett amerikaiakról beszélünk, róluk pedig már 1975-ben azt dalolta David Bowie, hogy "Do you remember your president Nixon / Do you remember the bills you have to pay / Or even yesterday?". A nem amerikaiak pedig már a Pető-Kónya-vitára (1991) sem emlékeznek, az előfelvetés tehát alapjaiban elhibázott. Adott egy bukott amerikai elnök, Richard Milhous Nixon, ami ugye ritkaság, hiszen jóval több amerikai elnököt lőttek le, mint ahány megbukott. (Kiterjesztő értelmezésben nyolc:egy az arány, noha James Monroe és Teddy Roosevelt már nem volt elnök, mikor meglőtték őket, Andrew Jackson és Ronald Reagan pedig túlélte. Abraham Lincoln, James Garfield, William McKinley és John Fitzgerald Kennedy belehalt, csakúgy, mint utóbbi öccse, az esélyes jelöltnek számító Bobby Kennedy 1968-ban. Ez az eset is "Trükkös Ricsi/Tricky Dick" Nixont segítette, aki nevezett évben elnök lett, 1972-ben pedig az "utolsó hippiremény" George McGovernnel szemben csont nélkül újraválasztották. És ő az egyedüli, aki hivatali idejében megbukott, illetve ezt megelőzendő lemondott.)
A bukott férfi FBI-osnak készült, ügyvéd lett belőle, majd haditengerész, pont a csendes-óceáni háború (1941-45) idején. Képviselő, majd szenátor, 1952-ben, mikor a volt európai frontparancsnok (Dwight Eisenhower) megnyerte a republikánus elnökjelöltséget a volt csendes-óceáni frontparancsnok (Douglas McArthur) ellenében, a fiatal Nixont választotta "running mate"-nek, alelnökjelöltnek. Aktív alelnök volt, egyszer Venezuelában a dühödt tömeg majdnem felborította az autóját, arcizma sem rándult. 1956 decemberében, az újraválasztás után Ausztriába utazott a magyar menekülteket rekordszámú bevándorlóvízummal nyugtatgatni, s elmagyarázni nekik, hogy a "rollback" és a "containment", a Szabad Európa Rádióban korábban hosszan propagált politikája nem szó szerint értendő. 1960-ban esélyes elnökjelöltnek tartották, de az ifjú Kennedy a legelső televíziós elnökjelölti vitában leverte, mint vak a poharat - ebben szerepet játszott az is, hogy Nixon csúnyán izzadt a stúdiólámpák tüzében. 1962-ben nem választották meg kaliforniai kormányzónak, bejelentette, hogy visszavonul, de nem vonult, ellenben megnyerte az Egyesült Államok történetének talán legrumlisabb elnökválasztását, az 1968-asat. (Johnson elnök nem indult újra a Vietnam miatt őt ért kritika okán, Martin Luther King polgárjogi harcost áprilisban lelőtték, csakúgy, mint a kaliforniai előválasztási győzelemmel esélyes demokrata jelöltté előlépő Robert Kennedyt. Augusztusban a Demokrata Konvenció Chicagóban hippi-rohamrendőr háborúvá alakult, Hubert Humphrey alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérletnek bizonyult, és még erős harmadik jelölt is volt a szélsőrasszista alabamai kormányzó, George Wallace személyében.)
Nixon kétarcú elnök volt: a Szovjetunió és Kína vonatkozásában "détente"-os és "pingpong-diplomata" (külügyminisztere: Henry Kissinger), azaz "a békés egymás mellett élés" politikájának hirdetője lett, Délkelet-Ázsiában pedig a "vietnamizáció" (amerikai csapatok kivonása, piszkos munka átengedése helyi henteseknek) került előtérbe. 1974 nyarán azonban többszálú kongresszusi és sajtóvizsgálódás indult a Fehér Ház és a republikánus újraválasztási kampány ellenében, miszerint a Watergate nevű washingtoni szállodában berendezett demokrata kampányközpontot az FBI segítségével lehallgatták és a lehallgatóknak közük volt Nixon embereihez. Az impeachmenttől való félelem, az elbukás lehetősége miatt Nixon tárgyév augusztus 9-én lemondott, és az elnöki hatalmat második alelnökére - a korrupciós vádak miatt korábban lemondott Spiro Agnew helyére lépő -, Gerald Fordra ruházta át.
Körülbelül itt indul a film, mely előzőleg sikeres színdarab volt. David Frost (Michael Sheen) brit tévés showman Ausztráliában és Angliában, 77-ben rákattan Nixonra, aki lemondása óta nem szólalt meg nyilvánosan. A pali nem épp egy invesztigatív riporter, ráadásul 600 000 dollárt fizet Nixonnak a megszólalásért, amiért a checkbook journalism megbélyegző jelzőt is megkapja a "minőségi újságírásban" dolgozó kollégáktól. Nixon magasabb, mint gondolta (vízibivalyszerű színész - Frank Langella - alakítja), Nixon dörzsöltebb, mint gondolta, Nixon leveszi egy komolyabb zsére, és saját felpolírozására használja a nem épp tapasztalatlan, de hozzá képest mégis harmatsúlyú versenyzőt. Három interjú zajlik, szigorúan meghatározott témaarányokkal, az első kettőben Nixon 11-0-ra vezet. Aztán Nixon felhívja egy éjen. Bizalmas. Ivott, mondja. Na jó, egy-két pohárral, bár utólag nem emlékszik kristálytisztán. Nixon érzelmes húrokat penget, és Nixon felhívja figyelmét, hogy az utolsó, a döntő menet kemény csata lesz. Kemény is, mert Frost végre újságíróként viselkedik, invesztigatív segítőivel (köztük a jó nevű James Reston Jr.) rendesen felkészül, sarokba szorítja Nixont. Közösen imádkoztak Kissingerrel a Fehér Házban, aki ugyebár zsidó, Nixon meg kvéker, ám nem igazán ortodox egyikük sem, hogy el tudják sikálni az elsikálandókat. A "fehér házi német maffia" (Haldeman és Erlichman) tartotta a kapcsolatot a Watergate betörőivel, és Nixon fedezte őket. Médiatörténeti pillanat: Nixon elcsendesedik, majdnem elérzékenyül, "hibázott" mondja, ám a bűnt nem ismeri el. Pedig elismerhetné, hiszen utóda, Gerry Ford első mozdulatával elnöki kegyelemben részesíti minden bűn alól, amit elnöksége alatt követett el. Megrázó pillanat és még latens homoszexualitás is felbukkan a hetvenes években dívó olasz férficipők kapcsán.
Az újságírás és az amerikai közelmúlt története iránt érdeklődőknek ajánlható, mások unni fogják, mert egy hajdani tévéműsor, a mégoly híres sem ér meg egy játékfilmet.
