A mindenség elmélete című film Stephen Hawkingról, a világhírű tudósról szól, és néhány napja már nálunk is látható. A film már bezsebelt két Golden Globe-díjat, és éppen arra várakozik, vajon hány Oscart sikerül megszereznie; öt kategóriában jelölték. Már a forgatás kezdete előtt felfokozott érdeklődés övezte.
Az öreg bölcset megkérdezik a tanítványok, hogy honnan jöttünk, hová tartunk, mi végre élünk itt a Földön, egyáltalán: mi az élet értelme. Az öreg bölcs azt mondja, a lét alapvető kérdéseire még ő sem tud válaszolni, kéri, falazzák be egy üregbe pontosan tíz esztendőre, tegyenek mellé megfelelő mennyiségű ételt, italt, ő meditál, töpreng, és amikor letelik a tíz év, megmondja a válaszokat. Így is történik. A nagy napon összesereglenek a tanítványok, kiszabadítják a mestert, aki előtámolyog vakon, hosszú, penészes szakállal, és annyit mond: az élet olyan, mint egy mély, mély, mély kút. A tanítványok értetlenül állnak egy darabig, aztán egyikük félénken megkérdezi: de hát miért olyan az élet, mint egy mély, mély, mély kút? Mire a mester halványan vállat von: jó, hát akkor nem olyan.
Ennél pontosabban alighanem a legnagyobb tudósok sem beszéltek még a lét legsúlyosabb kérdéseiről, bár kétségtelen: igyekeznek hozzájuk megtalálni a kulcsot, a világ egyik legelismertebb elméleti fizikusa, Stephen Hawking egyenesen az egyetlen, mindent megmagyarázó kulcsot, azaz a mindenség elméletét. Teszi ezt úgy, hogy az ő életénél aligha akad erősebb bizonyíték arra, hogy a tudományos számítások és magyarázatok olykor rigófüttyöt sem érnek.
Hawking rossz tanulóból elméleti fizikus lett. Nem sokkal 21 éves kora előtt úgynevezett motorneuronbetegséget állapítottak meg nála, és azt jósolták, legfeljebb két évig élhet még. Most 73 éves, és igaz, hogy mozgás- és beszédképessége megszűnt, csupán egy speciális tolószékben képes létezni, valamint egy speciális „beszédszintetizátor” segítségével tud kommunikálni, az agya fürge, nyughatatlan, a világegyetem keletkezésével kapcsolatban fantasztikus elméleteket állít fel, olykor önmagát megcáfolva, mert az élet, mint tudjuk, egy mély, mély, mély kút, vagy esetleg mégsem.
Mindeközben tudományos filmsorozatokban kalauzol minket a kozmoszban, de játékfilmekben is felbukkan. Hol a Star Trekben, vagy az Agymenők című vígjátékban tűnik fel személyesen, hol a Simpson családban rajzfiguraként. Kipróbálja a súlytalanságot, államelnököknél, királyoknál vendégeskedik, tudományos elismerések sokaságát gyűjti be, könyveket ír, vaskosan tudományosakat, és lényegében mindenki számára érthetőeket.
Élete valószínűleg a világ egyik legnagyobb csodája és rejtélye.
Természetes tehát, hogy nagy várakozás előzte meg James Marsh rendező A mindenség elmélete című filmjét, amely Hawking életéről szól.
Hiába az Oscar-jelölések, mert nálunk is jöttek a fanyalgó kritikusok, mondván, a film szirupos, a főszereplő tudományos életét vázlatosan, gyermekeihez fűződő viszonyát még úgy sem érinti, továbbá a főszereplő (a Hawkingot – egyébként kitűnően – alakító, immár Golden Globe-díjas Eddie Redmayne) színészi játéka az emberi mélységeket nem, legfeljebb a lebénult ember kifacsart gesztusait képes megjeleníteni.
Noha a mélység éppen a lebénult tudóst alakító Redmayne rezdüléseiben, pillantásaiban van, és, mert a fanyalgó kritikusok bizonyára láttak már filmet ezen kívül is, talán arról is van fogalmuk, mit bír el egy efféle sűrű alapanyag.
Ezúttal a szerelmi szálat (szálakat) bírta el, azt viszont érzékenyen, nem túlbeszélve, és igen, igen: pont olyan érzelmesen, amilyen amúgy maga az úgynevezett szerelem. Visszafogottan, árnyaltan játszik a feleséget alakító Felicity Jones is, továbbá a filmben szó sincs negédes hollywoodi kellemről, a történet olykor emberien vidám, máskor emberien vacak fordulatokkal halad a végső tanulság felé, amely lényegében ugyanaz, mint amit az öreg bölcs mondott a tanítványainak: az élet egy mély, mély, mély kút.
És a halál is valami ilyesmi.
