Hősünk éppen halni készül, de filmes hullajelölt lévén előbb még rágyújt egy sztorira, amiből kiderül, mi juttatta e 2 gyerek/4 kerék családapát lőtt sebekkel az esőáztatta aszfaltra. Bár a helyszínelők már úton vannak, nem mondhatni, hogy elsietné a dolgot, saját, gyorsan terebélyesedő vértócsájában fekve sem enged a történetmesélés újkori kibúvóinak. Vajon tudja-e e szimpatikus hullaaspiráns, hogy azzal, amit tesz (biztosan ölő lőtt sebbel visszaemlékezik), régi, nagy hagyományokat folytat? De még mennyire tudja: a megbékélt menthetetlenek nyugalmával szemléli önmagát és a műfajt, ami ily rútul elbánt vele. Most az egyszer nincs is ebben semmi belemagyarázás, a lassan elillanó élet utolsó pillanataiban valóban műfajt emlegetnek, rejtélyekkel kikövezett, érzelmes bűntörténetet. Szokatlan búcsú, különösképpen, hogy nem egy filmesztéta búcsúzik a szeretteitől (és rád, drága film noir, mert mindig jó voltál hozzám, aranyozott tolltartómat hagyom), hanem egy filmtörténetileg romlatlan civil mormolja jól hallhatóan a bűnfilmek egyik fő alapszabályát: nő nélkül nincs noir. Mint látni fogjuk, tényleg nincsen, az egyik (a megunt-biztonságos) már érkezik is, hogy elsirassa a szeretett áldozatot, míg a másik (az izgalmas-kockázatos) felbukkanására egy kicsit várni kell. Az viszont már e pazarul megkomponált haldoklás-jelenetből is világosan látszik, hogy ez egy olyan "kiszólós film" lesz - nagy ész persze nem kell hozzá, hisz épp most szólt ki a hulla, és adott korrekt műfaji tájékoztatást az elkövetkező közel két órára. A kiszólós filmet rendszerint ketten készítik: az, aki csinálja és az, aki tanítja, jelen esetben Ole Bornedal testesíti meg mindkettőt. Patinás név, inkább a fiúk, mint az atyák nemzedékéből, ám a nagy skandináv boom (a D betűs szót talán hagyjuk ma) magyar nyelvterületen esedékes emlegetésekor valahogy mégsem az ő neve szokott felmerülni. Ennek, túl az egyszerű feledékenységen, talán az is oka, hogy hozzánk épp a kiugrást jelentő, még dán színekben készült Nattevagten (Éjféli játszma) nem jutott el, bezzeg a hollywoodi remake-je (Bornedal rendezte azt is), meg egy olyan "most aztán megmutatom" európai szuperprodukció (Dina vagyok), amibe csak bukni lehetett. A sarki téka felől nézve a Csak egy szerelmesfilm kimeríti a gyökerekhez irányuló visszatérés tényállását, még az Éjféli játszma hullaházas vonulata is felbukkanni látszik benne, de a puffadt tetemek ezúttal csak a kínálatban szereplő egyik kulisszát jelentik; a munkahelyit. Hősünknek szabad bejárása van a proszektúrára, hisz foglalkozására nézve bűnügyi fotográfus, ezt leszámítva azonban sem vágyaiban (messzi tájak, kalandor életek), sem jelzálogkölcsönében nem különbözik a hozzá hasonló, lakóparki életfogytosoktól. Bizonyára az általános jólét jele, hogy Bornedalnál szinte mindenki, dúsgazdag és kispolgár ugyanazzal a hévvel kéri ki magának a kiszámítható élet biztonságát, sőt egyszer még valami olyat is találnak mondani, hogy micsoda kispálya dánnak lenni. Ezek azonban épp csak megpendített, ha akarom, észreveszem húrok, minden ilyen kiszólást és minden másmilyent is hamar elnyel a felcsavart hangerőn bömböltetett thriller-operai aláfestés. Ha akarom, észreveszem - ez itt a játék lényege, de ez sem afféle titkos, a közönség feje fölötti üzengetés a zsűri irányába, hanem nyílt program, műfaji üvegzseb. Észreveszed, ha akarod például, hogy épp csak milliméterekre vagyunk egy pirospozsgás bohózattól, egy olyantól, amiben a zenész felemás cipőt hord, és mindenki azt hiszi, hogy a gitártokjában gépfegyvert cipel. Ugyanez erős melodrámai színezettel: Jonas, a teszetosza hullafotós épp iskolába szállítaná kis családját, amikor egy közúti baleset vétlen előidézőjeként akaratlanul is belecsöppen az idegen kocsiból kirepülő szépség (íme, itt a másik nő is) életébe. Bűnbánó kórházi vizitje alkalmával a rokonság nem hagy időt a magyarázatokra, azonnal Jonas nyakába borul, és mint a kómában fekvő lány szerelmét kezdik lapogatni. Épp csak a gitártok hiányzik a jelenetből, de Bornedal ennél is tovább megy: vaksággal sújtja az idővel magához térő leányzót, és még egy múmiát is előrángat valahonnan, a rémfilmek titkos fiókjából, hogy az mint rejtélyes tolószékes kísértsen a pislákoló neonokkal megvilágított kórházfolyosókon. Alighanem egy magát rendezőnek mondó Houdinivel van dolgunk, aki egyik drámai szabadulószámból esik a másikba, aztán mindből kivágja magát, de meghajolni csak a legvégén hajol meg, akkor is inkább csak biccent egy diszkrétet. Bornedal végigviszi a drámát, miközben a papírforma szerint már rég egy pezsgővel fellocsolt farsangi műsor közepén kellene járnunk, ahol együtt ropja a végzet asszonya és a baltás gyilkos, miközben a szerelmesek az asztal alatt jegygyűrűt váltanak.

Sportteljesítményként sem utolsó, amit e dán összehoz, és még csak azt a szívességet sem teszi meg, hogy tisztázza saját filmjéhez fűződő viszonyát. Ősrégi banalitásokkal játszik, hol teljes odaadással, hol enyhén tanáros, műfajizélgetős távolságtartással. Szereplői néha megjegyzést tesznek a történetre, mint bejegyzett munkahelyükre, máskor viszont gyorsabbak, mint a műfajellenőrök, és tesznek az akadémikusan előírt jó modorra. Szeszélyes viselkedésüket látva erős a gyanúnk, hogy filmhez van szerencsénk, ám ha mégsem, üsse kő: előbb-utóbb valaki majd csak kiokoskodja, mi a fenén szórakoztunk ilyen remekül.