Mi történik, ha a Guy Ritchie-féle, szigetországi zsiványmozi receptjéből kivonjuk a humort, s inkább a morális-erkölcsi töltetet erősítjük? Kábé az, ami az eddig leginkább vágóként tevékenykedő (Alvilági játékok, Az amerikai) Andrew Hulme első rendezésében történik: eltűnik a coolság, s ami marad, az bizony dráma a javából. A kérdés csupán annyi, hogy a Hó az édenkertben e vállalásával mennyire tud mindenkinek érdekes maradni.
Semmi szórakozás
Amióta létezik a gengszterfilm műfaja, azóta a kérdés is létezik: hol van a határ? Mennyire lehet felelős egy mozi a tévhitekért? Vajon hány fiatal gondolja azt egy-egy nagyhatású zsánerdarab hatására, hogy Nagymenőnek lenni igazán nagyon menő? És akkor e dilemmát hagyjuk is lógni tán, elvégre a helyzet rafinált és korántsem egyszerű, ráadásul az igazán nagy filmek, legyenek bármennyire is dögösek, pontosan oda érkeztetik (anti)hőseiket, ahova valók: valamiféle válaszút elé, vagy az ilyen-olyan megsemmisülésbe. Hulme úgy döntött, ő bizony nem fogja egyetlen kockányira se azt állítani, hogy a bűnözés nem más, mint ravasz, agy és két füstölgő puskacső: hidegen hagyja a gengsztervilág belső ügymenetének bizarr helyzetkomikuma, és teljesen kihagyja a tündöklést – nála egyből a bukás következik. És a menekülés a megtisztulásba.
Csak a baj
A Hó az édenkertben főszereplője Dave (Frederick Schmidt), aki szinte beleszületett a sittes közegbe, így nem is igazán marad neki más választása, mint a vágyakozás, hogy bevegyék a nagy buliba. Kívánsága hamar teljesül, de pillanatok alatt rájön, hogy súlyos dolgokról kell lemondania, ha a nehézfiúk között talpon akar maradni. A helyi keresztapa – aki egyben családtag is –, folyamatosan teszteli a srácot, s a lehető leghamarabb szeretné betörni, hogy magához láncolhassa – ezért folyamatosan csapdákat állít neki. Dave nem akar célpont lenni, ezért annak ellenére, hogy régen meghalt apja emléke is baljós árnyként követi, sodródni kezd az eseményekkel – s e sok jóval nem kecsegtető sodródás közben számára igen szokatlan helyen találja meg a reményt: egy londoni mecsetben.
És az üzenet
A hit, mint a remény közvetítője, ide érkezünk hát. Na meg oda, ahol azért, bár valóban nem szellemeskednek ezek az alvilági figurák, az összes szétment arc, szleng, gyomros, fejlövés: hiteles. Hulme csak a mókázással számol le, karakterei éppúgy jöhettek az igazi sikátorokból, mint Ritchie nagydumás gazemberei. Ismerősek, de épp ezért, a realizmus ellenére is klisészerűek ők – a feszültség ennek ellenére kellőképpen működteti a filmet, s minden nézői erőnkkel azon vagyunk, hogy szurkoljunk Dave-nek. Ám a mozi mégiscsak rafinált hely, mert attól, hogy valami „trú”, még önmagában nem hordozza feltétlenül az eredetiséget vagy a katarzist. A Hó az édenkertben küldetése tisztességes és tisztelnivaló, de igazán fordulatos történet híján csak azoknak okozhat komoly filmélményt, akik megelégednek a külvárosi közeg elvárhatóan ütős ábrázolásával, s azzal a sokszor hangoztatott tanulsággal, hogy vannak világok, ahonnan el kell futni, s visszanézni se érdemes. S ha szerencsénk van, vagy valaki/valami gondoskodik rólunk, nem nyúlnak utánunk, hogy visszahúzzanak.
Kinek ajánljuk?
- Az autentikus angol bűnfilmek kedvelőinek.
- Akik szerint mindig van esély az újrakezdésre, s fontosnak tartják az efféle prevenciós alkotásokat.
- Megtért gengsztereknek.
Kinek nem?
- Akik az ilyen filmeket csak a poénok miatt nézik.
- Akik nem kérnek a tanulságokból.
- Akik szerint gengszterkedni klassz dolog.
7/10
