Ritka madár, politikai szatíra a vásznon. A briteknél persze népszerű műfaj, gondoljunk csak az Igenis, miniszter úr!, az Igenis, miniszterelnök úr! számos évadig kitartó sikerére és a közvetlen előzménynek tekinthető sorozatra (The Thick of It), vagy akár a Csengetett, Mylord?-ra (ami szintén társadalmi-politikai szatíra, bár nem hivatásos politikusok a szereplői).
Az Egy kis gubanc feladványa valamivel egyszerűbb, mint a "hogyan lopjunk el a 357 kátyú befoltozására szánt pénzből nyolc számjegyű összeget úgy, hogy a kátyúk száma két számjegyűre csökkenjen, és a javítások helyén másfél hónapig ne süllyedjen meg az aszfalt 11 cm-nél mélyebben" feladvány megoldása. A méltán irigyelt nyugati politikusnak csak annyit kell kiötlenie, hogyan indítson háborút a Közel-Keleten. A beavatkozás az amerikai elnök és a brit kormányfő dédelgetett terve, ám sajnos galambokkal vannak körülvéve, hogy olyan zavaró tényezőkről, mint a demokratikus döntéshozatal, a hatalmi ágak megosztása és a szabad sajtó már ne is beszéljünk.
Simon Foster nemzetközi fejlesztési minisztert még az ág is húzza. Nem éles eszéről és pergő nyelvéről híres, amit a galád sajtó rendre kihasznál. Most is csak a harmadik világ megelőzhető betegségeiről nyilatkozik a rádióban, ám a riporter lecsap egy szerencsétlen kifejezésre ("a hasmars elleni háború"), és máris a világpolitikáról kezdik el faggatni, míg azon nem kapja magát, hogy egy újabb szerencsétlen fordulattal előreláthatatlannak nevezi a háborút. Miközben ő arra gondolt, hogy nincs kilátásban, esetleg beláthatatlan következményekkel járna - ha jól sejtjük azt, amit maga sem tud, hiszen Simon nem a szavak embere. Baklövésére már másnap reggel lecsap Malcolm Tucker, a miniszterelnök szürke eminenciása - gyengébbek kedvéért a spin doctor -, akinek legfeljebb az öltönye meg a szerepköre szürke, mely utóbbit a verbális gyorsbaszó verseny összes kategóriájának győzteseként nyerhette el: ő fűzte egy perc alatt a legtöbb négybetűs kötőszót a mondataiba, de ugyanezen szó cifrázásában, a szexuális tartalmú fenyegetésekben és a kacskaringós káromkodásokban is verhetetlennek bizonyulhatott. Ezt a fenevadat teszi ellenségévé a balfék miniszter, ráadásul Amerikában is nem kívánt figyelmet kelt, úgy héja-, mint galambkörökben.
A történet a jelen vagy a közvetlen közelmúlt egy meg nem nevezett évében játszódik, nem tudjuk, hogy hívják az amerikai elnököt vagy a brit miniszterelnököt, s az sem hangzik el, pontosan melyik közel-keleti ország a célpont. Az Egy kis gubanc ilyen értelemben nem mondható kulcsfilmnek, mégis riasztóan életszerű az iraki bevonulásra asszociálnunk. Úgy tűnik, a háborúk már csak olyanok, hogy senki nem akarja őket, legalábbis a nyílt színen, de ha a béke nagy barátai egy obskúrus elnevezésű bizottság ülése után oda nyilatkoznak, hogy mindent meg kell tenni a háború elkerüléséért, szerezzünk be tartós élelmiszereket és/vagy készítsük elő az útlevelünket.
A remek színészek jutalomjátékára (az élen a Tuckert adó Peter Capaldival, a miniszter szerepében Tom Hollanderrel, de James Gandolfini is felvonul mint galamblelkű és farkasétvágyú amerikai tábornok) épülő film nemcsak a kormányzati bürokráciát és a különböző létrafokokon álló, egymást lökve, taposva, hátba szúrva fölfelé törekvő tisztségviselőket figurázza ki, hanem a politika hátsó udvarait is. Szenzációs, ahogy Foster a kültelki választókörzetében eldugult lefolyók ügyében intézkedik, hogy aztán Pronyó Pálék kerti támfala maga alá temesse a világpolitikai karrierjével együtt.
A helyenként bohózatba hajló mozidarabban minden és mindenki megkapja a magáét. Kár, hogy szigorúan az angolszász politikán belül; bár a finálé az ENSZ-közgyűlésen játszódik, a világszervezet működési anomáliáira csak halvány utalások esnek, de nagyon jól el tudnánk képzelni, sőt várva várunk hasonlóan gyilkos szatírákat az EU-bürokráciáról vagy a mi kis k-európai világunkról.