Igazságtalannak érzem, és éppen ezért foglalkoztat kedveséért a Hádészba alászálló Orfeusz sorsa, aki csak akkor kaphatná vissza Eurüdikét, ha a földi világba érkezésükig, nem vet egy pillantást se, mögötte jövő szerelmérere. Paradox feltétel, Orfeusz határtalan áldozatának jutalma hiszen, ha kibírná, hogy rá se pillantson kedvesére, akiért ennyi és kockázatot és nehézséget vállalt, vagy nem is szeretné annyira, vagy egy csöpp önzés sem lenne a szerelmében, márpedig akkor nem is szerelem lenne, mert abban egy csöppnél mindig több az önzés. Önzés és áldozathozatal ritmikus váltakozása, játék és harc.
Ezt látjuk az előadás első, Tükörmély című felvonásában is. A két táncos - Ladányi Andrea és Horváth Csaba - Orfeusz és Eurüdiké szerelmének történetét adja elő. A mítosz szerelmükről, csak elszakadásuk pillanatában kezd beszélni, ott kezdődnek az események, az elválásból származik a történet. A szerelem nem történet az előadásban sem, hanem az álló idő részekre osztása és kitöltése, variálása, játék a szó tágabb értelmében, egyfajta mozgalmas idill, szüntelenül változó állandóság, amit ismétlődések tagolnak és tesznek időtlenné is egyben, hiszen az ismétlés mindig visszacsatol eredetijéhez.
Horváth Csaba kockás hosszúnadrágban, rövidujjú ingben fut. Nem kövér, de érezni a testén a húst és az izmot, később látni a csurgó izzadtságot is. Fut egyhelyben, ahogy a mókuskeréken a gyerekek - mintha pörögne alatta a talaj - először hosszú, lassú lépésekkel, később gyorsít, majd megint lassít, alig észrevehetően változtatja a tempóját, hosszasan, percekig csak fut. Időnként oldalra néz, a mellette táncoló Ladányi Andreára, vagy hátrébb. A nő rózsaszín melltartót és rövidnadrágot visel, virágos térdharisnyával, amin átütnek kidudorodó, kék erei. Izmos és csontsovány. Arcjátéka egyszerre idéz gyermeket és állatot, természeti lényt. Hajlékony, inas teste, beszédes arca az előadás során széles skálát jár be a fejét félrebillentő verébtől, a párját hívó szarvason és a minden áron játszani akaró gyereken keresztül, a reggel munkába menet a férjét öltöztető asszonyig. A nyitóképben lábai, mintha földbe gyökereztek volna, testsúlya lent, mint a keljfeljancsiknak, feldönthetetlen, vízszintesen hajlong, jobbra - balra dülöngél. Mind a két táncos síkban mozog, de két különböző síkban.
Ebből az alapállapotból nyílik ki az előadás, tárulnak fel a térnek egyre újabb, és újabb dimenziói. A táncosok egymást keresve, egymáshoz közelítve és egymástól távolodva fedezik fel, játsszák be a szinte teljesen csupasz teret. (Mindössze négy üres plakátvászon található a falakon, két pár páncéling és páncélcsizma a háttérben, amelyek a szeretkezési jelenet kellékei lesznek és a karzatnyúlványa, mivel az előadásra a színpadot és a nézőteret felcserélték)
A nő és a férfi közel kerülnek, mikor Horváth Csaba visszatérő tánceleme a futás, a lépés gesztusában egy testté simulnak össze. A férfi áll, a nő a hátrébb lévő lábát öleli körül, amit a férfi előre lendít. A felnagyított lépés a talaj megtapasztalásának, bejárásának jelenete, hasonlóan az etetés etűdjéhez, ahol Horvát morzsákat szór le egyenként a padló különböző pontjaira, Ladányi pedig földön csúszva élvezettel és sértődött daccal szedegeti össze őket.
A levegő, a fölső tér bejárása a karzat segítségével történik meg. A férfi a feje fölött megtartja kedvesét, míg az négykézláb mászik végig a karzat alsó peremén, mintha csak a földön járna. A gravitációval való játék folytatása a későbbi hártyásszárnyú repülő röptetés, ami egyszerre idézi a pillangót a psyché allegóriáját, és a modern kor térhódításait, technikai vívmányait. A bújócskázós jelenetben szintén egy újabb térrész nyílik meg a vertikális síkon: a karzat szintje. Eurüdiké eltűnik, majd egy emelettel feljebb jelenik meg és könnyedén sétálgat, Orfeusz pedig az alatta lévő szinten, a játék eddigi terében hallgatózik, követi a léptei zaját. Egymástól elválasztva, mégis együtt mennek, megelőlegezve, mintegy eljátszva a nő későbbi halálát és a végleges elválást. Ugyan ilyen előreutaló játék az összerogyás - halál - alvás egybejátszása, vagy az idilli állapot hirtelen megszűnése a telefoncsörgés hatására, mintegy az elválásmotívum modern variánsaként. Ennek a szerelemnek az elválás utáni történet ad jelleget visszamenőleg, ezek a jelenetek egyénítik a szerelem ábrázolását.
Az előadás eljátszik a vég ábrázolásával, a szerelem elmúlásával, az élet megszűnésével, és a saját befejezésével is. Mindkét felvonásban található egy - egy meghajlást idéző jelenet a felvonás közben, ami után folytatódik, újrakezdődik az előadás. Orfeusz lantművész volt, egy múzsa gyermeke, aki minden sikerét művészetével érte el. A közbeiktatott tapsoltató jelenet a művészetnek, mint a mitológiai hős attribútumának szól, és egyben önreflexiós gesztus is, ironizálva, Horváth a marionettbábúként előrecsukló Ladányi seggét paskolva ösztönzi tapsra a közönséget. A meghajlások közti előre - hátra járkálás a folyamatosan visszatérő futás - visszanézés motívum variációjává válik.
A második felvonás kiszínezi, más közegbe rakja, közösségi történésként nyitja meg, ismétli, variálja a mítoszt. A mitológia egy közösség önismereti története. Az előadás második része, miközben elmeséli a történet folytatását az alvilágban, Orfeusz és Eurüdiké alteregókat mutat fel, a kétszemélyes szerelmet a külvilághoz kapcsolja, eltávolít, az időtlen puszta jelenlétet konkrét időhöz és térhez kapcsolja. Mi állunk, ma szemben ezzel az idegen történettel. A Hadész és a modern kor egybejátszása, egy térbe helyezése történik meg.
A fehér plakáthelyekre festett poszterek kerülnek, kékesszürke színárnyalatban, helyenként piros festett virágokkal, vagy más dekorációval élénkítve. Az eddigi zajzenét gyors és ütemes, ritmikus tánczene (rap, hip-hop) váltja fel. Két ember egymásra irányuló jelentéses, pontos mozdulatai helyett kavalkád és tömeg, mozgalmasság és összevisszaság jellemzi a második részt. Szimultán történnek az események, felgyorsultak a dolgok, minden egyidejűleg nem követhető, választani kell.
Figyelni lehet egy gépies mozgású nőre (Jászberényi Éva), aki az előadás alatt folyamatosan és lassan halad körbe a színpadon, és a felvonás végére kiindulóhelyére ér vissza. Ruhája, bár sötétebb színárnyalatban, köpennyel kiegészítve Ladányi öltözékére emlékeztet. Ő volna Eurüdiké halott alakváltozata, vagy az alvilág istennője, aki folyamatos lassú mozgásával érzékelteti az örökkévalóságot és a reménytelenséget? Mozgásában benne van Sziszüphosz megállás nélküli kőgörgetésének kilátástalansága, és az ókori körkörös időszerkezetben rejlő remény, hogy a tél után a tavasz jön, és minden visszatér egy már korábban megtörtént nyugodalmas állapothoz. Ladányihoz hasonlóan csontsovány; napszemüveget visel. Orfeusszal való találkozásakor tolja csak föl a homlokára, hogy szemügyre vegye a megérkező hőst, és gúnyosan kikacagja. Kacaja az előadás beszéd, sírás, nevetés nélküli hangvilágban, bántóan élesen hat.
Lehet nézni a színes ruhás, rövid szoknyás táncoslányokat, és öltönynadrágos, inges partnereiket. Eleinte futnak, megismétlik Horváth Csaba mozdulatsorait variálva, megsokszorozva. Tánckarként vannak jelen, különböző közös, vagy csoportos formációkat mutatnak be, csak ritkán egyénítődik közülük valaki és válik például a háttér jelenetek zöldszoknyás vadászistennőjévé Dianává, aki nagyobb férfitársaság körében gyakorolja az íjászatot, vagy villogószemű lilaruhás hosszúcombú csábítóvá, aki Orfeusz alteregóját kísérti meg.
A legfurcsább, és legmegkapóbb csoport a színen egy alsóneműbe öltöztetett öregedő, alacsonynövésű, arányos alkatú pár, és egy hozzájuk képest hatalmasra nőtt fiatal, félmeztelen férfi hármasa. A magas férfi vezeti az öregeket, át a faágakként rájuk hajló tánckaron, időnként befogva a szemüket (a visszanézés motívum variációja), egymáshoz közelítve, vagy szétválasztva őket. Máskor az öreg pár a hatalmas férfi lábaiba kapaszkodik, és az hosszúakat lép velük, mint óriási cipőkkel, hasonlóan ahhoz, ahogyan az első felvonásban Horváth a lábával felemelte és előrébb csúsztatta a lábfejét körülölelő Ladányit.
Az idős pár, egyfajta Orfeusz és Eurüdiké alteregók. Talán a mítosz egy másfajta befejezésének lehetőségei, a nyugtot, boldog közös élet után halálukat is közösen megélő szerelmes pár. Ők együtt jönnek elválásuk és egymásratalálásuk ritmusát a külvilággal, az óriási férfivel és a tánckarral való érintkezésük tagolja. Mozdulataik, táncelemeik gyakran az első felvonás játékainak ismétlései, variációi. Az ő történetük a Hadészban is a házasság, az egymásratalálás. Az esküvői jelenet a karzaton zajlik, ami az első részben Orfeusz és Eurüdiké szétválasztásának eszköze, színtere volt. Az idős pár ellenpontja, ezért a legerősebb variációja a második felvonásban megjelenő Orfeusz és Eurüdiké történeteknek.
A sok szétaprózódott és megsokszorozódott variáció között megjelennek az első felvonás, a téma kiemelt mozzanatai a háttérben, filmvásznon. Az első ilyen kép a folyamatosan futó Horváth Csaba, és a hosszas futást kettészelő hátrapillantása. Az egészalakos jelenetsort később Horváth és Ladányi arcára fókuszáló képsorok váltják fel. A felvétel fő motívuma a látás és nem látás, a hátratekintés és visszanézés fogalomcsoportja. Tenyérrel fogják be egymás szemét, összeérintik, elfordítják az arcukat. Az előadás utolsó részében a kezdő táncospár a maga fizikai valójában is megjelenik, a téma visszatér, önmaga variációjaként.
