Az amerikaiak imádják az ilyen filmeket. Nem zavarja őket, hogy hosszúak, helyenként szentimentálisak, és dokumentumfilmnek sokkal érdekesebbek lennének. Megnyernek hozzájuk egy-két nagy nevet, akik többnyire jók is, és aztán meg sem állnak a tizenvalahány Oscarig. De ez a műfaj az övék.
Harvey Milk az első nyíltan meleg férfi volt, aki választások során nyert politikai tisztséget Amerikában. Negyvenéves koráig nem különösebben érdekelték a közügyek, szexuális érdeklődését is privát témának tekintette. Ekkor azonban New Yorkból San Francisco Castro-negyedébe költözött, amely ekkoriban alakult át munkásnegyedből a melegek lakókörzetévé. A második világháború óta ugyanis egyre több, homoszexualitása miatt a seregből kizárt férfi inkább letelepedett a nagy kikötővárosban, minthogy szembe kelljen néznie szülővárosa esetleges megvetésével. Amikor az amúgy is elnéptelenedőben lévő Castro-negyedben megnyílt az első melegbár, a környék lakói pánikszerűen eladták lakásukat, vagyis egyre olcsóbban lehetett beköltözni ide - és hamarosan kialakult a bohém- és meleg városrész. A San Francisco-i polgármester és a rendőrség azonban szigorúbb és konzervatívabb volt, mint a New York-i. Nemcsak a bárokban, de a bérlakásokban is szigorúan büntették a szexuális aktust, így egyre többen a parkokba szorultak - ahol úgyszintén megbüntették őket. Mindezt csak azért érdemes ilyen részletesen tárgyalni, mert ezek a jelenségek voltak azok, amelyek arra késztették Harvey Milket, hogy belevesse magát a politikába. 1977-es győzelmétől kezdve mindössze tizenegy hónapja maradt a városi felügyelő bizottságban, hogy melegjogi aktivistaként elkezdje alaposan átalakítani San Francisco politikai éghajlatát. 1978. november 27-én egykori kollégája és barátja, az állását visszaszerezni nem tudó Dan White (mellesleg valószínűleg titkolt homoszexuális) agyonlőtte a hivatali épületben.
A film Milk életének 1970-től 78-ig tartó időszakát mutatja be, és legnagyobb erénye, hogy szemet gyönyörködtetően pasztell látvány- és színvilágban idézi meg a hetvenes éveket. Mintha abban az időben készült, kissé megfakult filmfelvételeket néznénk, melyekbe tökéletesen illeszkedik a számtalan dokumentumbejátszás. Sajnos, keveset látunk azonban a kor mindennapjaiból: a jelenetek többsége füstös szobákban, félhomályos lakásokban vagy politikai megmozdulásokon játszódik. Pedig érdekes lett volna látni, hogyan teremti újjá ez a kitűnő ízlésű csapat a kor számos vizuális ismertetőjegyét. De hát Milk politikus lett, s ennek következtében az opusz képi világa és dramaturgiája olyan filmekéhez hasonlít, mint például Az elnök emberei, a Good Night and Good Luck, vagy A jelölt. Sean Penn kiváló színész, nem is meglepő, hogy elenyészően kevés eszközzel mi mindent mutat meg a karakter személyiségéből. Fölösleges tehát, hogy dagályosan szentimentális mondatokban fejezze ki elhivatottságát az ügy iránt. Hang nélkül sokkal többet tudna mondani. A mellékszereplő-gárda is jó, a legifjabb generáció kedvenceiből áll össze (James Franco, Emile Hirsch, Diego Luna), és bár a merénylővé vált kolléga szerepét végül nem az eredetileg kiválasztott, nagyszerű Matt Damon játszotta el, Josh Brolin alakítása semmilyen hiányérzetet nem hagy bennünk.
Valami más hiányzik. Mert ez így lehet ugyan jó szándékú és méltánylandó tisztelgés, társadalmi tett, politikai mérföldkő vagy propaganda, de művészi értéke vitatható. Gus Van Sant könnyedebb volt régen, a Drugstore Cowboyban, Otthonom, Idahóban és a Good Will Huntingban. Itt, tizenöt éve dédelgetett témájának esetében úgy tűnik, inkább csak megfelel az elvárásoknak, a nagy amerikai politikai eposz technikai-érzelmi előírásainak. Tetszetős filmet készített, finom érzékkel filmre vette Sean Penn istenáldotta tehetségét, és helyenként megindító is tud lenni. Amúgy inkább érdeklődéssel figyeljük, mitől döglik a légy a mai amerikai filmiparban.
