Akár a tömlőt a víz, feszíti a zene idegeinket, s érezzük lüktetésük homlokunk mögött. Megfosztva minden erkölcsi támponttól hidegrázósan bámuljuk a vásznat. A belülről fakadó rémület, kitöltve gondolataink, lassan belesüllyeszt szemétgödrébe. Az értelem hiába próbálja kontrol alatt tartani az érzelmeink mögül előbújó ösztöneinket. Ilyen lehet egy jó horror, Rob Zombie azonban sokkal inkább egy másfél órás death metal klipet forgatott.
A zene ereje, feszültsége ezért nem is hagy kívánni valót. A horror klisékre erőteljesen építő film hangjai pontosan illeszkednek a látványhoz. Ám, mintha ez a feladat minden figyelmét lekötötte volna a remake készítő rendezőnek a színészek kiválasztásával és instruálásával már kevésbé foglalkozott. Talán úgy gondolta egy klasszikus horror alakjai, amelyek már legendákban, nyári táborok emlékezetében élnek, elég erőteljesek ahhoz, hogy maguk a nézők teremtsék újra őket.
A film első jeleneteiben ugyan Zombie megkísérli, hogy a papírmasé alakokat életre keltse - a horrora jellemző kendőzetlenség és részletesség néhány jelenetben már-már túlságosan közelít a valóságoshoz - de a rendező ahelyett, hogy a szemünk láttára megteremtődő pszichopata alakját maga rajzolná meg, hirtelen előszedi a régit a 78-as filmből. Mike Myers - az első filmkockák alapján - lehetett volna egy vérfagyasztó Perry Edward Smith, csupán egy rémálom árnyéka lett.
A lélektani hitelességgel és a mufajfilm belső szabályaink betartásával egyaránt kacérkodó rendező elbukott. A két dolgot nem lehetetlen összeegyeztetni, ahogy az Christopher Nolannak sikerült is első Batman filmjében. Egy horrortól persze az ember inkább kellemetlen borzongást vár, némi nevetségességet is - hogy távolodjon a valódi mindennapoktól - mint lélektani hitelt, Rob Zombie túl közel lépett a valósághoz, hogy jó horrort forgasson, túlságosan ragaszkodott a horror mintához, hogy közel léphessen a valósághoz.
A Malcom Macdowel alakította Loomis doktorral is Myers sorsára jut: egyik pillanatról a másikra eltunik húsvér emberi alakja a vászonról, puszta szerep lesz. A legidegesítőbb azonban a Laurie Strode-ként, hihetetlenül hiteltelenül cseverésző, rohangáló, sikoltozó Scout Taylor-Compton (alakításával Jammie Lee-Curtis-szel kellett versenyre kellnie). A színészek - a horror múfajához képest is - szörnyen kiszámíthatóvá teszik a filmet. A rajongók persze számtalan filmes utalást találhatnak, a rendező még a húszas évek német expresszionista horror filmekből is kölcsönvesz beállításokat. Ezek azonban láthatóan nem egyebek, mint technikai fogások amelyek sem a jellemábrázolást, sem a történetmesélést nem segítik, a film vége felé csak elvétve találunk olyan pillanatot, amikor úgy érezzük együtt menekülünk a filmvásznon a szereplőkkel. Az új Halloween néhol velőig hatolóan gusztustalan, de sokkal inkább kiszámítható, egy idő után röhejes.
