Már Mel Ferrer 1966-os fellépését is nehezen heverte ki a világ. Különben is, miért legyen nekünk jobb, mint apáinknak.
Nagy művészekről szóló mozik felvetik a kérdést: vajon a kreatív hős vagy inkább a film elhivatott alkotóinak művészete kerül-e előtérbe. Az El Greco gyors és velős választ ad: egyik sem. Yannis Smaragdis filmjéből sem az nem derül ki, hogy "A görög", lánykori nevén Domenikos Theotokopulos mitől vált a spanyol festészet egyik legmeghatározóbb alakjává, sem az, hogy a rendező honnan szedte, hogy neki ilyesmiről kéne filmet készítenie. Ezt-azt persze megtudunk a XVI. századi piktorról, például, hogy szíve elsősorban a szép nőkért, az igazságért és Hellászért dobogott - onnan derül ki, hogy mondja. A narráció amúgy is sokat lendít a sztorin, hisz' a címszereplő arcáról nagyjából annyit tudunk leolvasni, hogy szívesen bedobna egy giroszt, majd elnyomna egy blázt. Hiába a megtévesztő képek sora, mi tudjuk: szerelmes ő, de nagyon, vagy épp mérges valamiért, más érzést ugyanis nemigen utaltak ki e kalandos életű művésznek. Ezekkel is meggyűlt a baja szegény - ránézésre tök görög - angol színésznek, de legalább nem lógott ki a sorból: játszópajtásai szintén lelkes teleregény-statiszták benyomását keltik. Ez épp nem baj, valahol a komfortérzetünket is növeli a kereskedelmi csatornákból ismerős játékstílus, pláne a kórházsorozatok szóvirágait idéző párbeszédek sora. Az pedig, hogy a különböző nációjú karakterek teljesen random módon törik a film nyelvét, az angolt, ha lehet, még misztikusabbá teszi az amúgy sem mindennapos élményt.
