A sikerre nincsen recept. Lehetnek összetevői, lehetnek egy adott időszakban tendenciák, ízlés- és divatfolyamatok, amelyek befolyásolják az elvárásokat. De csak ideig-óráig. Aztán újra ki kell találni valamit, és várni, reménykedni, hogy találkozik a közönség tetszésével. Aki biztosra megy, biztosan bukik. A kiszámíthatatlanságra két válasz született a nemzetközi filmpiacon. Hollywoodban - hol van már a végy egy fókát, kutyát, kisgyereket (talán sosem volt) szlogenje! - évente több száz filmet készítenek, aztán valamelyik kirobbanó sikere magával húzza a többit is. Idegességre legfeljebb az adhat okot a stúdiók vezetőinek, ha az az egy sem akar megszületni. A franciáknál a nemzeti öntudatra építenek, és a populáris mozi legkülönbözőbb műfajait kínálják professzionális színvonalon a nézőknek. Nálunk a közönségfilmet - immáron törvényi háttérrel - a legnagyobb félreértés övezi. A nézőcsalogatónak szánt műveket a szakmai minimum hiánya, a közönség lesajnálása és a minden képkockáról átsütő megélhetési szándék vezérli. Az idei filmszemle sajnálatos tanulságait megerősíti Gyöngyössy Bence alkotása is.
Az újrafeldolgozás pótcselekvés, még akkor is, ha számtalan példa van rá a filmtörténetben. A Meseautó, majd a Hyppolit aktualizálása után itt az újabb, jelenbe adaptált mű a magyar mozitörténet egykoron lesajnált, majd újraértékelt korszakából. Ezúttal Hamza D. Ákos Egy szoknya, egy nadrág című filmje szolgált alapul arra, hogy mai környezetben lássuk viszont a bohózatba oltott szalonvígjáték hőseit. Az eredeti változatot 1943-ban forgatták, s az időpontról többet kellene beszélni, mint a két filmről együttvéve. A Hamza D. Ákos-féle változat ugyanis nem tartozik a korszak meghatározó filmjei közé, mint ahogy a főszerepet játszó Latabár Kálmán is elsősorban színpadi táncos-komikus volt. De a végeredmény kellemes, a különböző tévécsatornákon a délutáni órákban ma is nézhető film. Az összehasonlítás azért elkerülhetetlen, mert az adaptálók maguk tisztelegnek a film elején az eredeti előtt.
Az alapszituáció a komikum egyik legősibb forrására, a ruha- és a nemi szerepek felcserélésére épül. Sóvári Péter színész meg akarja leckéztetni az elszegényedett grófot, Borsay Lajost, amiért az Pintér Ibolya művésznőnek csapja a szelet, miközben egy gazdag spanyol özveggyel kötendő házasságban reménykedik. Sóvári tehát beöltözik Dulcinea de la Rosának, majd a kötelező félreértések után elrendeződnek a bonyodalmak. Barabás Pál eredeti történetének hárman futottak neki, hogy a működőképes sztorit a legfontosabb dramaturgiai helyeken hiteltelenítsék. Annyi tellett a forgatókönyvíróktól, hogy mai médiavilágba helyezzék az eseménysort, s a spanyol özvegyből egy mexikói szappanopera-gyártó milliomos nőt kreáljanak. Szívesen megkérdeznénk az alkotóktól, hogy mikor néztek legutóbb tévét. Fél évtizeddel ezelőtt talán még hiteles lett volna a változtatás, de napjainkban magára valamit is adó csatorna legfeljebb kínjában és nézőmentes idősávban tűz műsorra dél-amerikai sorozatot.
A magyar populáris mozi készítőinek egyik legnagyobb félreértése, hogy összekeverik a filmet a televízióval. Egy profi amerikai producer helyből visszadobta volna Gyöngyössy Bence szereposztását. Magára valamit is adó mozgóképes közegben elképzelhetetlen, hogy oda-vissza járkálás legyen a tévé és a mozi között. De fogalmazzunk egyértelműbben: a kereskedelmi csatornákon vagy a bulvárlapok címoldalán sokat szereplő és elhasználódott színészekre nem bíznak filmes szerepeket.
Az Egy szoknya, egy nadrág mai formájában nemcsak az eredeti változat, hanem Jancsó Miklós kései filmjei előtt is tiszteleg azzal, hogy Kapa és Pepe párosa átemelődött a történetbe. A néző csak azért nem hagyja ott a vetítést, mert kíváncsi rá, hogy az összes reklámhordozót feltüntetik-e a stáblista végén. Többé-kevésbé ez az egyetlen, ami rendben van a filmben...
